Az eltűnt szőlő nyomában

Második kerületi városrészeket bemutató helytörténeti sorozatunkban most olyan dombokról, magaslatokról lesz szó, ahol évezredekig szőlő nőtt – és ahol most talán csak néhány fürt terem, és ahol a szőlőskertek helyét elegáns villák vették át.

Évezredek óta szőlő nőtt? – kaphatja fel fejét az olvasó. Ha teljesen bizonyos adataink nincsenek is rá, de sok minden mégis erre utal: már a korai Duna-menti, a mai budai oldalon létezett települések is foglalkoztak valamilyen szőlőműveléssel. A növényt magát bizonyosan ismerték, hisz honos volt e tájon: csak nem szépen rendezett karókra kapaszkodott fel, hanem fákra, sziklákra.

Akik bizonyosan foglalkoztak már borkészítéssel, azok a rómaiak voltak. Felismerve a táj kiváló adottságait – meszes, márgás talaj, déli, napos lejtők – és magukkal hozva a technológiát is, ők készíthették az első igazán jó budai borokat. Buza Péter Borozó Budapest című könyvében említi azt a mészkőlapot, amely éppen szüret idején került elő az Arany-hegyen (a mai Óbudán), és amelyen Silvanus isten áll, kezében szőlőmetsző késsel.
Hogy a harmadik század után, amikor a rómaiak eltűntek e tájról, mi lett a szőlővel, nem tudjuk. A borkészítéshez elsősorban béke kell, biztonságos növekedés, hosszú, nyugalmas évtizedek: ez sokáig nem adatott meg. De talán Attila is itteni bort fogyasztott a lakomáján. A honfoglaló magyarok, akik lassan benépesítették a tájat, idővel a dombokat is újra szőlőhegyként kezdték hasznosítani.
Segítették a borkultúra fejlődését a középkori betelepítések is, különösen a pusztító tatárjárás után. Az országba érkező francia-vallon népességnek köszönhetően a szőlőművelés fejlett technikái terjedtek el. Bertrandon de la Brocquiére francia lovag 1433-ban tett utazást Magyarországon: Budán a borról (és nem mellesleg a hévforrásokról) is megemlékezik: „Buda környéke rendkívül kies, a talaj pedig mindennemű élelmiszert bőségben szolgáltat, különösen kitűnő a fehérbor, mely tüzességét a számos meleg forrástól és az azokban lévő kéntől kapja.” Nem kevésbé dicséri a bort és a tájat Bonfini, Mátyás király történetírója is. Nem is volt valamirevaló budai polgár szőlőbirtok nélkül, és nem is volt szabad más bort mérni a városban, csak szigorúan a budait. És fontos leszögezni, e budai bor a török kor előtt: fehérbor.

A Veronika-kápolna és a rózsadombi szőlők még a filoxéra előtt 1872-ben

Azt gondolhatnánk, hogy a török hódítás után, lévén alkoholt elvileg nem fogyasztó mohamedánok lepték el a várost, eltűnt a hegyoldalakról a szőlő. De ez koránt sincs így: a városban úgynevezett „gyertyaházak” is működtek: ezek lényegében gyertyafényes kocsmák voltak, ahol bőven került az asztalra a várbeli pincékből budai bor… Evlia Cselebi török utazó 1666-ban azt írja, háromórányit lehet a város körül menni, és még mindig szőlőskertekben jár az ember.

Inkább a török uralom alól felszabadító harcok tették tönkre a budai hegyoldalakat, illetve tizedelték meg a szőlőműveléshez értő lakosságot. Hogy aztán az 1700-as évektől a budai bor új, magasra ívelő korszaka kezdődjön el a betelepülő rácokkal, illetve német (szász, sváb, bajor) telepesekkel. A várfalon, Országúton túl emelkedő dombokon újra szőlő nőtt, ameddig a szem ellátott. De immáron nem fehér bort termeltek itt, hanem a mind híresebbé váló budai vöröset, amelynek technológiáját elsősorban a betelepülő rácok hozták magukkal.
A főleg kadarkából készített bor a város határán túl is keresett volt, de a XIX. századra az idő kicsit eljárt felette. Az új művelési módok, a fejlettebb technikák, a tudatosabb művelés serkentésére Széchenyi is felhívta a figyelmet és Schram Ferenc munkássága révén vincellérképző is nyílt a Sas-hegy oldalában.

Szüreti mulatság Budán – grafika 1837-ből

Páratlan, sok évszázados hagyománya volt tehát a budai dombokon a szőlősöknek, és generációk nagyon hosszú sorának jelentett megélhetést a borkészítés. Mindennek mégis döbbenetesen gyorsan, néhány év alatt szakadt vége: az 1880-as években a filoxéra mindent tönkretett. Újratelepíteni pedig sok gazdának nem volt tőkéje, és talán szándéka sem: sokkal kelendőbb lett a Rózsadombon, a Rókus- és a Ferenc-hegy környékén a telek nyaralónak. A szőlősök hajdani területét néhány évtized alatt átvették a villák – csak az egykori dűlőutak vonalvezetése maradt meg valamennyire a mai úthálózatban.

Az 1700-as évek előtti időknek még nyomait se leljük ma a hegyen. Egy épület van csak, amely közel ötszáz év szőlőjéről, boráról és szüreteiről mesélni tudna: a Gül Baba türbe. Nincs már meg az archív képekről még megidézhető Veronika-kápolna (amely a mai Mansfeld park helyén állt), és a hozzá vezető stációk sem, amelyek a mai Margit körúton álló országúti ferences templomtól indulva vezettek fel egy 14 stációból álló keresztúton a dombtetőn álló kápolnához. Csak Szent Orbánt, a szőlőművelés védőszentjét ábrázoló oltárképét őrizték meg a ferences rendházban. Hasonlóképp eltűnt a II. világháború után az egykori Rókus-hegyről az a kis Rókus-kápolna is, amely mellé egykor Schittenhelm Ede honvédot temették.
A szőlőművelőknek egy kis emléke maradt a környéken: a Kapás utca – mely nevével az évszázadokig a budai szőlőkben dolgozott kapás napszámosoknak állít emléket.

Viczián Zsófia