A II. kerület 150 évvel ezelőtt

A Ferenc-halmi templom, mellette Kalmárffy nyaralója

Garay János Buda-Pest című, a városegyesítésre írt köszöntő versében írja: „ott fejedelmi Budát, a polgár Pestet emitten; / abban régi dicsőnk, ebben egy ifjú világ.” A Duna egyik partján 1873-ban a kissé elmaradott, de nagy múlttal rendelkező Buda, a másik partján a dinamikusan fejlődő, már világvároshoz méltó épületekkel büszkélkedő Pest állt. (Óbuda, harmadikként, kicsi és falusias volt mellettük.)

Buda 1873: jó, ha fele lehetett Pestnek.
A lakott, beépített része persze, mert határa, hegyvidéke hatalmas volt. De épületek csak a Várhegyen és környékén voltak: tőle délre a Tabán szegényes, de hangulatos kis házai és kocsmái sorjáztak a Gellért-hegy oldalában; a Duna felé a Víziváros házsorai sorakoztak, a hegy másik oldalán az éppen-éppen benépesülő Krisztinaváros egy-két épülete állt. Régóta lakott, de javarészt még mindig földszintes házak kísérték az Országút városrészt. Ez a leginkább városias rész, ahol katonai raktárak, kisebb üzemek, kórház is volt. Észak felé a felhévízi malmok, a Császár fürdő és egy keskeny út volt mindössze a város, és Újlak sem nagyobb két utcánál. A hegyvidéken, főleg a Sváb-hegyen és Zugligetben már feltünedeztek itt is, ott is szép nyaralóépületek. Így érkezett tehát Buda az 1873-as házasságba.

És Budán belül, ha képzeletben madárként még közelebb szállunk a város felé, mit találunk a mai II. kerület helyén?

A II. kerületnek jelenleg 33 városrésze van (ebből hármon – Víziváros, Újlak és Budakeszi-erdő – a szomszédos kerületekkel osztozik). 1873-ban sokkal kisebb volt a területe, hisz még nem csatolták a városhoz Pesthidegkutat és környékét, tehát a kerület határa a mai hűvösvölgyi villamos-végállomásnál volt. A II. kerülethez lényegében a valamennyire beépített területek közül Országút, Felhévíz és Víziváros tartozott, Újlak már Óbudáé volt. Mai határai, beosztása 1950-ben alakult ki.
A mai kerületi városrészek közül nagyon sokban egyáltalán nem volt épület. Például a Pál-völgyben egyetlenegy csőszház álldogált a kőbánya mellett, de Pasaréten is csak a Fekete kutyához címzett fogadót, egy majorsági épületet és a Pesti Kőszénbánya és Téglagyár Társulat üzemi épületeit láthatjuk a térképen.

Újlaki rakpart, a Császár fürdő mögött a szőlő borította Rózsadomb és a Veronika-kápolna 1872-ben

Mi az, aminek viszont bővében voltunk?

A szőlő – és a bor. A kedélyes hangú Gvadányi József „Egy falusi nótáriusnak budai utazása” című versében a XVIII. század végén szép borházakról, gyönyörű szőlősökről és gyümölcsösökről ír, megemlítve, hogy a „Prés, sajtók és kádak szürethez készítve” vannak már. Valóban csodálatos bortermő vidékek voltak mifelénk 1873-ban. Kerületünk egyes dombjain, főleg a Dunához közelebb, már az ókorban is szőlő nőtt, a középkorban pedig bizonyosan messze földön keresetté vált a budai bor. Szigorú törvények védték a minőségét, és a budaiak csak a maguk borát itták, ihatták. Hogy ne legyen hamisítás, már ekkor kitalálták a borjegyet: a hordókba égették bele.
A budai borvidék dombjai: a mai Rózsadomb, Rézmál, Vérhalom, Szemlőhegy, Zöldmál, Pálvölgy, Csatárka, Törökvész. 1873-ban mind, szinte teljes területét tekintve szőlő volt. Sovány talajú, mészkőből, dolomitból, márgából felépülő hegyek-völgyek, amelyek éppen jók a szőlőnek. A városegyesítés-kori térképen még ott olvasható a régi német név, ahogy a polgárok ismerték: Kalvarienberg, Rochusberg, Josephberg, Franzisciberg, Pauliberg – ezek mind egy-egy szentre vagy templomra utaló nevek. De találhatunk közte tükörfordítást is, például Grüngraben: Zöldmál. „Mál” szavunk régi magyar kifejezés, déli, napos hegyoldalt jelent, de egyúttal a testünk törzsét, derekát is. A laposabb területeken, például Sauwiesenben, azaz Pasaréten inkább kaszálók, szántók voltak, de az efölé magasodó Kurucles – régi nevén Maxengraben – szintén jelentős részben szőlővel volt beültetve.
„Buda környéke rendkívül kies, a talaj pedig mindennemű élelmiszert bőségben szolgáltat, különösen kitűnő a fehérbor, mely tüzességét a számos meleg forrástól és az azokban lévő kéntől kapja”– írja egy 1433-ban erre járó francia lovag. Mátyás király történetírója, Bonfini a budai magyar szokásokról szólva megjegyzi: „...minden dolognak borital a vége. Keresztelőre áldomás. Ha kapitányt, ispánt választanak, ivás. Törvényhozáskor isznak a bírák, eljegyzéskor, menyegzőnél az egész vendégsereg.” Mentségként talán azt hozhatnánk fel: nem volt igazán jó ivóvíz... A középkori budai bor, a török kor előtt és bizonyos fokig alatta is: fehérbor. Híres, ma már csak Badacsonyban meglévő fajtája volt például a Budai zöld. Amit viszont a városegyesítéskor már döntő többségében termeltek kerületünk mai városrészeiben, az a kadarka, és az ebből készült budai vörös. A török kor után tönkrement vidéket újra benépesítő rácok hozták magukkal ennek a kultúráját és virágoztatták fel itt.
1873-ban még nem is sejtették, hogy a filoxéra hamarosan eléri a várost. Még csak hírek jöttek róla Franciaországból és az osztrák tartományokból. Budán 1882-ig még néhány jó szüret hátravan, hogy aztán néhány év leforgása alatt drámai mértékben véget érjen egy több évszázados (ezredes) bortörténet. 1873-ban még a budaiak kieszközölték a várostól, hogy szüret idején rendeljenek el iskolai szünetet, úgysem mentek volna a gyerekek iskolába, hisz minden dolgos kézre szükség volt.
Ha szüret és bor, azt várnánk, hogy a hegyvidéken itt is, ott is kis présházak sorakoznak. De a térképek tanúsága szerint nem voltak ilyenek az említett városrészekben. Valószínűleg azért, mert a budai Várhegy egészen rendkívüli adottságokkal bírt: a házak alatt egy óriási pince- és természetes barlangrendszer húzódott. Mivel a szőlő közel esik a városhoz, ide szállították be a mustot, amit nagy kádakban még a hegyen sajtoltak ki. Illetve a hegyen álltak az úgynevezett kácik is, amelyekben a bor kiforrt a „törkölykalap” alatt.

Borsos József cégére a Szépjuhászné vendéglőt hirdette

Szőlő, szőlő, szőlő tehát a mai II. kerület, amerre a szem ellát. Gyönyörű tájak, hegy-völgy váltakozott itt, éppen alkalmas arra, hogy kikapcsolódás céljából a városiak kiruccanjanak. Híres vendéglők várták őket. Az ősrégi útelágazásnál ott várta az utasokat a hangulatos Szép Ilona vendéglő (épülete ma is megvan), Budakeszi felé haladva pedig a Gondűző és Béke-lak. No meg persze a Szépjuhászné, már a nyeregben, a város határában. Ekkortájt a tulajdonosa épp Borsos József, a kiváló festő. A szép klasszicista stílusban emelt fogadóépület, amelybe az egykori középkori budaszentlőrinci pálos kolostor köveit is beépítették, csodás természeti környezetben fogadta a vendégeket. Évszázados bükkfák nőttek itt tölgyekkel, hársakkal vegyesen. Borsos cégért is festett, melyben a gyönyörű juhásznét, akit valamikor Mátyás király akart elcsábítani vadásznak öltözve, fiatal feleségéről mintázta. De ha az Ördög-árok mentén haladunk tovább, akkor se maradunk éhen-szomjan. A tébolyda előtt már várta az utazót a Fekete kutyához címzett kocsma, utána a nyeregben az Orvvadászhoz címzett fogadóba térhettünk volna be, ha nem bírtuk volna ki a méltán híres hűvösvölgyi Balázs vendéglőig. Ha az egykori királyi vadaskert vagy az Apáthy-szikla felé sétáltunk volna, ott várt volna a kőhídnál a Lipótmezei vendéglő, fenn a hegyoldalban pedig (a mai Kondor úton) a Szép kilátáshoz címzett fogadó. A közelében katonai lövölde működött, kertjében pedig kicsi facsemeteként talán már gyökeret eresztett az a libanoni cédrus, amit ma is megcsodálhatunk.

Mit láthatott tehát, aki a nyüzsgő – Budán még nem szabályozott, Pesten a Lánchíd környékén már kiépített – Duna-parton megállt 1873 őszén?

Láthatta a Margit híd építési munkálatait, éppen ekkorra készültek el az alapozási munkákkal. Hátravolt még azonban a budai part rendezése, azaz annak az útvonalnak a kiépítése, amely méltó folytatása lehet a pestinek. A Dunától nagy területet kellett elkeríteni, feltölteni, hogy a híd két szárnya egyforma legyen, hisz a budai Duna-ág sokkal szélesebb volt. A mai Lipthay és a Bem József utca közt még a folyó vize folyt, de víz alatt volt még az egész budai hídfő környéke is, amit majd a század végén parkosítanak. Az Irgalmasrendi kórház és a Császár fürdő homlokzata szinte tükröződött a vízben.
A pesti oldalról szemlélődő egy meredek utcát láthatott felkapaszkodni a szőlőhegyre: a Niedermayer utcát. Néhány évtizeddel korábban parcellázta ki Niedermayer Ferenc budai ácsmester a türbéhez is felkapaszkodó, enyhén kanyarodó dűlőutat: nevét megőrizte az utca, csak 1915-ben cserélték le Gül Babára, ahogy ma is hívják. Két oldalát egyszerű, földszintes házak kísérték, vincellérek, kapások lakták.

A Niedermayer utca 1900-ban Erdélyi Mór felvételén

Mi látszott még a hegyen?

Ott állt a török idők nyomaként a Gül Baba türbe. Egy ideig jezsuita kápolnaként működött, de 1873 őszén már – némi politikai indíttatásból – újra mecset, iszlám zarándokhely; épp az előző évben járt itt egy török dervis, hogy a felújításáról tárgyaljon. Körülötte rózsák nyíltak, meg persze szőlő termett, de volt itt néhány mandula- és más gyümölcsfa is.
Messziről látszott a türbe mögötti dombon a Veronika-kápolna bájos kis épülete. Az országúti ferencesektől nagypénteken ide indultak a hívek végigjárni a kálvária stációit. Úgy is hívták: Kalvarienberg. A török kor elmúltával emelték a budaiak, aztán csinosítottak rajta: a század elején Görgey Márton püspök és Mar­czibányi István királyi kamarás saját költségén állíttatta helyre. S kihez is kellett elsősorban imádkozni itt közbenjárásért? Hát Szent Donáthoz, hogy tartsa távol a veszedelmet a hegytől. Ha betérünk képzeletben a régi kápolnába, az egyik oltárképén arezzói Szent Donátot láttuk volna, ahogy teljes ornátusban áll a budai szőlőben. A másikon egy másik mártír, Szent Donát térdepelt fenn az égben, nehéz, sötét felhők, távoli villámok között római harcosnak öltözve. Alatta a Rózsadombot és a messze környéket láttuk volna, mely végeláthatatlanul szőlővel van beültetve: ezeket a jóságos szent a jégesőtől megmentette. Kár, hogy ma már nincs, ki közbenjáróként megvédjen egy hasonlóan zivataros időben: a kápolna helyén ma Mansfeld Péter szobra kémlel a távolba.

Volt-e még a városegyesítés idején más hely is kerületünkben, ahol Istenhez fohászkodhattak a polgárok?

Igen, Újlakon, bár ez ekkor éppen nem a kerület része, ott állt a szép barokk templom, őrizve a hegyekbe vezető Szépvölgyi út torkolatát. Természetesen működött az Országúton az akkor már jó száz éve elkészült, a híres Nepauer Máté építőmester által kibővített, Szent István vértanúnak szentelt templom is. Az ágostonosoknak emelték eredetileg, de ekkorra már rég már a ferenceseké lett, mellette állt a kolostoruk is (ahogy ma is ott működik).
No, de aztán innen sokat kellett talpalni, ha még templomot akartunk volna látni a kerületben! Volt egy szép kápolnája a Lipótmezőn felépült Országos Tébolydának (Roth Miksa csodálatos ablaküvegeivel), de ezt csak az ott ápoltak és az ott dolgozók látogatták. És volt (és mai napig meg is van) egy szép kicsi kápolna kinn a zöldben, a Budakeszire vezető út mentén is. Kalmárffy Ignác bíró építette még 1822-ben, ott állt mellette a nyaralóháza is. A Szépjuhászné felé menet be lehetett ide térni, fohászkodni jó termésért, békéért.
S ha nem bírtuk volna a talpalást, egy szenzációs újdonság adódott már 1873-ban az utazásra! Nem sokkal korábban készült el az Auwinkel, szóval Zugliget, Virányos felé a lóvasút. Öt évvel a városegyesítés előtt indult az első ló vontatta kocsi a síneken a Lánchídtól a Laszlovszky-majorig. Micsoda útvonal! Öt éve járt amúgy Óbuda felé is a lóvasút, a Duna mentén vitt a Fő térre.

Na, de vissza a városba! Hisz munka van, nem csak a szőlőben...
Nagyon építkeztek odaát Pesten, meg itt is, Budán, kellett a tégla. Volt is agyagbánya a kerületben, nem is kevés: Pasaréten működött a Pesti Kőszénbánya és Téglagyár társulat telepe a régi budai vámház mellett (mai Vasas pálya és környéke). A Városmajor szép parkja mellett a Christensen-féle téglavetőben dolgoztak (mai Széll Kálmán tér), de bányagödör van a Mechwart liget helyén is. Újlakon a Holzspach cég fejtette a hegyoldalt (ma irodapark emelkedik az egykori gödörben, a Daubnerrel szemben), a Szép-völgybe tartó út mentén pedig sorakoztak a kőbányák.

Egyszóval sokszínű, sokféle megélhetést kínáló, és egyben gyönyörű hely, amit időutazóként 1873 novemberében bejártunk: ilyen volt a II. kerület 150 éve!

Viczián Zsófia