Bánat és szorongás ellen

Persze önmagában nem minden jel jelent pszichés betegséget, és néhány jól bevált
módszerrel – mozgással, sétával, jó könyvekkel és filmekkel, finom falatokkal vagy baráti összejövetelekkel – hatékonyan segíthetünk közérzetünkön. De van, akinél állandósul a szorongás, nehéz élethelyzetbe kerül vagy vissza-visszatérő sötét gondolatok kínozzák, és szélsőséges esetben az öngyilkosság is megfordul a fejében.

Neményi Eszterrel, a II. kerületi Család- és Gyermekjóléti Központ tanácsadó szakpszichológusával az intő jelekről és a támogatás lehetőségeiről beszélgettünk.

– A kilencvenes évekhez képest napjainkban Magyarországon és világszerte is kevesebb öngyilkosságot követnek el – kezdi egy jó hírrel a beszélgetést a szakember.
– A határozottan csökkenő tendencia oka lehet az is, hogy ma már több szó esik a mentális egészségről és sokféle segítő szolgáltatás érhető el.
Igaz, a koronavírus-járvány első szakaszában hazánkban mintegy tizenhat százalékkal emelkedett az öngyilkosságok száma – feltehetően a kétségbeesés és a tehetetlenség érzése miatt. A járványok és más külső negatív tényezők, a klímakatasztrófa vagy a háborúk is kiválthatják a reménytelenség érzését, ami akár öngyilkosság felé is tolhatja az egyént.

Melyik korosztály érintett leginkább?
Életkor szempontjából veszélyeztetettek az idősebbek, és nagyon oda kell figyelni a kamaszok mentális egészségére is. A felnőttek esetében legtöbbször valamilyen krízisállapot hívja elő ezt a szélsőséges reakciót. 14 éves kor alatt szerencsére rendkívül ritkán fordul elő ilyen cselekedet, de a serdülők körében végzett felmérés azt mutatja, hogy huszonöt százalékuk egy ponton már foglalkozott az öngyilkosság gondolatával, és bár náluk a kísérletek száma tíz százalék alatt marad, ez így is igen magas arány. A háttérben leggyakrabban szorongás, depresszió, magány, kortárs kirekesztés, bántalmazás húzódik, és van, hogy a család sem találja a mentális támogatás megfelelő módját.

Szülőként mit tehetünk, hogy elkerüljük a tragédiát?
A legfontosabb, hogy már kicsi kortól tanítsuk meg a gyerekeknek felismerni saját negatív érzéseiket, mint a harag, a félelem vagy a csalódottság, hiszen csak így lesznek képesek ezeket kezelni. Szülőként gyakran elkövetjük azt a hibát, hogy megpróbáljuk a dühös vagy szomorú gyermeket azonnal kihozni a negatív állapotból és átfordítani valami jóba. Pedig azzal tennénk a legjobbat, ha segítenénk neki azonosítani az érzést: „Most haragszol, mert kikapcsoltam a tévét” – mondhatjuk neki például. Ha nem történik meg a felismerés, akkor a gyermek egyedül marad a negatív érzéseivel és nem tud velük mit kezdeni. Meg kell őket tanítani arra, hogy lehet hibázni, kudarcot vallani, és azt elviselni. A szülői mintának és a kommunikációnak itt is óriási szerepe van, fontos, hogy mi is tudjunk hibázni és azt elismerni anélkül, hogy közben magunkat bántanánk, szidnánk. Sokszor az is előfordul, hogy a szülő magára hagyja a gyereket a konfliktusban: oldja meg egyedül, abból majd tanul. De ez nem így van, hiszen a gyerekeknek még nincs eszközük a problémák megoldására – igaz, ez a szülői viselkedés sokszor éppen abból ered, hogy a szülőnek sincs...

Legfontosabbnak azt tartom, hogy ott legyünk a gyermekünk mellett, tartsunk fenn egy olyan kapcsolatot, amiben meg tudjuk beszélni a dolgait, elmondhatja, ha hibázott, ha tévedett, ha valami vagy valaki bántja. A szülői közösségek is sokat segíthetnének egymásnak azzal, ha lenne a konfliktusok megbeszélésének egy olyan kultúrája, ahol nem mindenki védi vakon a saját gyerekét és hibáztatja a másét, hanem nyitott arra, hogy meghallgassa a visszajelzéseket.

A másik veszélyeztetett korosztály az időseké. Felnőttként mit tehetünk idős szüleinkért?
Az idősebbeket leginkább az elmagányosodás, az izoláció, a feleslegesség érzése fenyegeti. Bizonyos fokig természetes, hogy idősebb korban felhagyunk a korábbi tevékenységekkel, szűkülnek társas kapcsolataink. A családtagoknak óriási szerepük van abban, hogy jelen legyenek, figyeljenek az idős emberre, meghallgassák gondját-baját, és megakadályozzák a kapcsolatok és tevékenységek leépülését.

Bármelyik korosztályról legyen is szó, az, aki eljátszik az öngyilkosság gondolatával, általában valahogyan jelzi ezt. Idősebbeknél az ilyen mondatok, mint „talán most látsz engem utoljára”, vagy „búcsúzzunk el” intő jelnek tekinthetők. Ilyenkor kérdezzünk rá, hogy miért gondolja így, bántja-e valami, mit tehetünk érte. A beszűkült állapotnak több fokozata van, ha úgy érezzük, mi már nem tudunk mit tenni, akkor abban segítsünk, hogy az illető eljusson szakemberhez.

Neményi Eszter szakpszichológus

Mikor érdemes szakemberhez fordulni?
Azt tapasztalom, hogy sokan súlyos mentális nehézségekkel élik az életüket, anélkül, hogy ezen változtatni próbálnának, mert számukra ez a természetes, hiszen tegnap vagy tegnapelőtt sem volt jobb. Könnyű szépen lassan belecsúszni egy ilyen állapotba, de fontos tudni, hogy van segítség, és a megfelelő szakemberrel, terápiával változtatni lehet rajta. A környezetre is nagy felelősség hárul: ha észrevesszük, hogy valaki nagyon negatívan áll a világhoz, beszédében is negatív fordulatokat használ, beszűkül, visszavonul a kapcsolataiból, hibáztatja magát, esetleg önmaga ellen fordul, nem lát kiutat a reménytelenségből, akkor ne hagyjuk magára. Ha csak megfogalmazódik bennünk, hogy rokonunk, ismerősünk foglalkozik az öngyilkosság gondolatával, mindenképp cselekedjünk: ragaszkodjunk hozzá, hogy lássa szakember.

Hogyan segíthet a pszichológus?
Önmagában az a tény, hogy rendszeresen eljárunk valakihez, hogy rendszeresen beszélhetünk a problémáinkról és meghallgatnak, azt jelenti, hogy nem vagyunk egyedül, és ez sokszor kulcsfontosságú lehet. A pszichológia eszköztára igen széles. Mindenkit arra biztatok, hogy merjen segítséget kérni. Ma már ennek több módja is van: fordulhatunk krízisközpontokhoz, családsegítőhöz, kereshetünk pszichológust, sokféle terápiát kipróbálhatunk. A lényeg, hogy felismerjük, ha baj van és foglalkozzunk vele, mert van megoldás: a megfelelő eszközzel a legmélyebb gödörből is ki lehet mászni.

Péter Zsuzsanna