Egy tér – két könyv

A két könyv, bár egészen más témát dolgoz fel, annyiban mégis összefügg egymással, hogy a Marczibányi István című könyv annak a kétszáz évvel ezelőtt elhunyt és méltatlanul elfeledett nagyvonalú mecénásnak állít emléket, akinek nevét kerületünk egyik legizgalmasabb tere viseli, ahol a Menedék című könyv „főszereplője”, a Mozgássérült Emberek Rehabilitációs Központja (MEREK) is található.
A Marczibányi-kötet bemutatójának a Marczibányi Téri Művelődési Központ adott otthont, ahol a szerzővel a Budai Polgár főszerkesztője, Tóth Ildikó beszélgetett az egykori mágnásról és a korról, amelyben élt. A sok érdekességet és újdonságot feltáró beszélgetésből kiderült, hogy Marczibányi alispán tetteivel beírta magát a magyar történelembe, méghozzá a Széchenyi családdal egy lapra. Korának egyik leggazdagabb és legjótékonyabb embere volt. Támogatott hazafias és vallásos intézményeket, felkarolta a magyar nyelv ügyét, drágaság- és régiséggyűjteményének egy részét a Nemzeti Múzeumra hagyta, és elsőként adományozott ötvenezer ezüst forintot a majdani Akadémia felállítására. Egyik birtokát – a mai Marczibányi teret – felajánlotta a köz javára azzal a kikötéssel, hogy mindenkor gyermekek számára játszási és sportolási lehetőséget biztosítson. Megvette a budai Császár-fürdőt a környező épületekkel és földekkel együtt, majd azzal a feltétellel adományozta az Irgalmas rend számára, hogy a fürdő bevételéből köteles a rászorultakat ellátni. Jelentős pénzösszeggel járult hozzá a kórház építkezéséhez is. Ezzel szinte párhuzamosan építetett egy másik kórházat is, a mai Szent Ferenc sebei-templom, akkor Szent Erzsébet apácák temploma mögé, amit Marczibányi-szárnynak is neveztek. Ennek a templomnak a kriptájában nyugszik a nagy lelkű adományozó feleségével együtt
A felsoroltakon kívül még számos fordulat, megdöbbentő adat, korabeli dokumentum és fotó színesíti a most megjelent monográfiát.

Hasonlóan alapos munka jellemzi a szerző másik művét, a Menedéket, amelyben a MEREK történetét meséli el. A könyv fülszövegét író Nemere István ezekkel a szavakkal ajánlja a könyvet az olvasók figyelmébe: „Sérültek ősidők óta vannak közöttünk. Hiszen az ember, mióta csak létezik, veleszületett vagy szerzett betegséggel, fogyatékossággal küszködik. Már a barlanglakók is megsebesültek vagy elvesztették mozgásképességüket a vadállatokkal és egymással folytatott harcaikban. Őseink már akkor szembesülhettek a problémákkal: a gondoskodás, az ellátás, a befogadás vagy kirekesztés kérdésével. Ezek egy része ma is megoldatlan. Ami nekünk természetes, nekik csak nagy erőfeszítés után megkapott vagy meg nem kapott lehetőség. Ha az élet egy tenger, mi kényelmes hajón ringatózunk - ők a vízen hánykolódnak. Átcsaphatnak rajtuk a hullámok. Sokan fuldoklanak is, hosszan. Hány mentőövünk van? Mindig kevés. Hagyjuk elveszni a tehetségük, mert azt hisszük, teljesen „sérültek”. Ezért mindnyájan vesztesek vagyunk, pedig kétszeresen is nyerők lehetnénk. A miénknél sokkal gazdagabb társadalmak azért gazdagok, mert megragadnak minden lehetőséget. Ők belátták, hogy a sérült is ember, részese nagy közös sorsunknak, és hasznot is hajt. Önmagának és másoknak. Persze csak akkor, ha hagyják. Ha hagyjuk.”