Egy kicsi együtt repülés

A legkorábbi interjú 1979-ből datálódik, az utolsó tavaly novemberben született. Két beszélgetés kivételével a könyvből a rendszerváltás évtizedeinek kulturális életéről, annak problémáiról, tendenciáiról kaphat képet az olvasó. A könyvet Pataki Gábor művészettörténész – P. Szabó Ernő kollégája az Új Művészet szerkesztőségében – mutatta be a Vízivárosi Galériában.
– 1983-ban készítettem interjút az ismert képzőművésszel, Wahorn Andrással, nem mellesleg az akkor igen népszerű underground zenekar, a Bizottság zenészével – mesélte lapunknak a kezdetekről P. Szabó Ernő a könyvbemutató végén. – Annak a beszélgetésnek a címe egy Bizottság-szám címe volt: Egy kicsi együtt repülés. Nemrég a kezembe került az a régi Új Tükör, amelyben a cikk megjelent, és azóta a fejemben zümmögött a cím. Az elmúlt évtizedekben sok száz interjút készítettem rendkívül érdekes emberekkel. Van, amelyik egész életpályát mutat be, van, amelyik problémákat vet fel, és olyan is, amely egy konkrét esemény köré szövődik. Arra gondoltam, hogy érdemes lenne összegyűjteni az interjúkat, egymás mellé tenni ezeket a nagyon különböző, de egyaránt értékes embereket. Nagyon elszomorítónak tartom ugyanis, hogy az emberek, közöttük a művészek jó része nem kíváncsi a másikra, főleg nem a másként gondolkodóra. Pedig csak akkor tudunk előre haladni, ha megismerjük a sokféle értéket, nézetet és gondolkodásmódot. Ezeknek a találkozásából sülnek ki azután a jó dolgok. Mivel erre az életben mostanság kevés esélyt látok, legalább a könyvemben szerettem volna, ha megvalósul „egy kicsi együtt repülés”.
Kiket válogatott a kötetbe?
Huszonhat fejezetbe, huszonhat témakör köré válogattam a beszélgetéseket, és amelyik kimaradt – például az általam igen tisztelt Finta Józseffel vagy Paizs Lászlóval készült interjú –, az vagy nem illett egyik fejezetbe sem, vagy már túl sok lett volna ugyanahhoz a témához. Talán ezek bekerülhetnek egy következő kötetbe.

Négy évtizednyi beszélgetésből kirajzolódik egy ív, egy tendencia, hogy merre tart a kortárs magyar művészet?
Ha csak a képzőművészetet nézzük, azon belül is nagy gazdagságot, sokszínűséget tapasztalhatunk. Az egyik fő vonulat „a festészet állhatatossága”. Ennek egyik kulcsfigurája volt Lossonczy Tamás, aki elősegítette a régi és az új avantgárd találkozását. A klasszikus tradíciók megújulásának másik fontos alakja Klimó Károly, akinek gesztuális expresszív festészete egyéni hanggal viszi tovább a hagyományokat. Tehát a megőrzés és megújítás szándékának együttes megjelenése egy lényeges tendencia, erről az Ipartervesek című fejezetben is sok szó esik. A hatvanas évek második fele kulcsidőszak volt a kortárs magyar művészetben, akkor az ipartervesek főleg a külföldi tendenciákra reagáltak. A másik vonal a Szürenon-csoport, élén Csáji Attilával, aki a magyar hagyományokat a technika vívmányaival keltette új életre, az ő nevéhez fűződik a fényművészet több jelentős alkotása. A harmadik irány a „másféle realizmus”, amit például a Vajda Lajos Stúdiósok képviseltek, közülük Wahorn Andrással és ef. Zámbó Istvánnal is olvasható beszélgetés a könyvben, ahogyan stúdiótársukkal, a konstruktív szentendrei törekvéseket képviselő Aknay Jánossal, illetve a mindannyiuk által tisztelt mesterrel, Deim Pállal is.
Ma sokszor úgy beszélnek a kultúráról, mintha a kilencvenes évek előtt itt nem léteztek volna értékek. Ez nem igaz. A mára jelentőssé vált életművek jó része a hatvanas, hetvenes években alakult ki, a diktatúrával, az egypártrendszerrel, a három T rendszerével szemben álló, a rendszerváltozást előkészítő művészek műtermeiben. A kilencvenes években indult művészek, bár egy sokkal nyitottabb világban, de sokkal zűrzavarosabb körülmények között kezdték pályájukat. A rendszerváltáskor pozitív folyamatok indultak el a művészeti életben, amelyek egy része sajnálatos módon az ezredforduló után leállt. Az a remény, hogy a művésztársadalom egy demokratikus, sokszínű világgá válhat, mára megfakult. A kilencvenes években tucatjával alakult művésztársaságok nem kis része anyagi források hiányában a megszűnés határához érkezett. Alakulnak persze új csoportok, létrejönnek új szervezeti formák, ilyen például a Magyar Művészeti Akadémia, amely egyelőre kezdeti lépéseit teszi – hogy hogyan, arról némi képet kaphatunk azokból az interjúkból is, amelyeket az akadémia elnökével, Fekete Györggyel, illetve az akadémia tagjaival készítettem.
A nehéz gazdasági helyzet a művészvilág rákfenéje?
Magyarországon túlnyomórészt egy forrásból, a Nemzeti Kulturális Alapból támogatják a művészvilágot, a magán-mecenatúra még csak újraalakulóban van. S ahol az egyetlen kút – a víz, az éltető forrás – esetleg kiapad, ott mindenki szomjazik, mert máshonnan nem tud vizet szerezni. A másik probléma, hogy amíg a rendszerváltás éveiben nagy érdeklődés mutatkozott külföldön a posztszocialista országok művészei iránt, ma csupán egy ország vagyunk a többi európai között, amelynek művészei inkább konkurenciát jelentenek, így nehéz betörniük, kevésbé vannak jelen a kortárs művészet jelentős nemzetközi fórumain, központjaiban. Ehhez hozzájárul, hogy valódi párbeszéd nélkül folyik az identitáskeresés, amely megosztja a művésztársadalmat. Az is baj, hogy Magyarországon nem alakult ki igazi műgyűjtő- és galériás háttér, ami jól jelzi, hogy nálunk nincs fizetőképes kereslet a műtárgyakra. PÉTER ZSUZSANNA

P. Szabó Ernő: Egy kicsi együtt repülés – beszélgetések. Press XPress Kiadó 2013. 508 oldal B/5 formátum. 3600 Ft.

Az Egy kicsi együtt repülés című könyv bemutatója a Vízivárosi Galériában, az Első Magyar Látványtár kiállításának díszletei között