A költészet napján

Mezey Katalin: „A szív bőségéből szól a száj”

Szép szokás, hogy a fontos dolgoknak ünnepük van és jellemző, hogy egy közösség minek szentel ilyen ünnepet. 

Öröm, hogy a költészet is ezeknek a fontos dolgoknak a sorában szerepel, hiszen megérdemli, mert valóban fontos. A vers valószínű egyidős a beszéddel, annak egy kitüntetett módja. Az írásbeliség kora előtt azért is hasznos lehetett, mert a ritmikus és a költői díszítésekkel bíró szöveget könnyebben megjegyzi az emlékezet, mint a köznapi fogalmazást. De azért is, mert a gondolatok költői megformálása túllép a személyes közlés szintjén: csak olyasvalami érdemli ki ezt, ami egy tágabb közösséget is érdekelhet.

Az idősebb nemzedékek tagjai emlékeznek még arra, hogy az iskolákban a vers megszületését a munkadalokhoz kötötték, úgy vélték, hogy munkavezényszavakból alakult ki, a ritmikus parancsszavak a versek ősei. Igaz, hogy ezt semmilyen fennmaradt, ősi szöveg nem támasztja alá, a népköltészetben sem találunk effajta vezénylő költeményeket, de a marxista tudományosság – ha megalapozatlan is –, az ideológiailag helyesnek vélt tételeket alapvetőként hirdette és hirdeti. Pedig az ember nem volt a kezdetek kezdete óta rabszolga, akit ostorként pattogó vezényszavakkal irányítottak. Ez a bonyolult társadalmi szerveződés és a monumentális uralkodói célok korának fejleménye volt és maradt. 

Az első versek éppúgy, ahogy a ma beszélni tanuló gyermekek ajkán születő első költői szövegecskék, személyes megszólalások, erős érzelmekhez kötődő, a kimondhatatlant kimondani vágyó gondolatokból épültek. Ha csak a magyarság első – írásban megőrzött – verseire gondolunk, ott találjuk a halál fájdalmát drámai erővel kifejező Halotti beszédet és az Ómagyar Mária-siralmat. Mindkettő a magára maradt emberi szívben el nem férő, keserves érzelmeket és gondolatokat fogalmazza meg: életünk legnagyobb rejtélyének és fájdalmának, a halálnak a kapuit feszegeti. „A száj ugyanis a szív bőségéből szól” – ahogy Máté evangéliumában is olvashatjuk. Ennél pontosabban ma is nehéz volna megfogalmazni az emberi beszéd, és így a belőle formált, egyik legfontosabb kincsünk: a költészet lényegét. 

A költők a köznapi megfogalmazástól a végleges megfogalmazás irányába törekednek, s ha tehetségük megengedi, életük során ki is formálnak szavaikból néhány márványkőbe véshető sort. Elmondhatjuk ezt költészet napunk ihletőjéről, a 110 évvel ezelőtti április 11-én született József Attiláról, és a 115 éve, vele egy napon világra jött nagy írónkról, Márai Sándorról is. 

A nehéz történelmű népek, természetes, hogy különös jelentőségét érzik ennek a művészeti ágnak. Sokáig ugyanis azt tartotta az emberiség, hogy a tudatunk kincseit nem lehet elrabolni, amit az agyunkba, amit közös emlékezetünkbe elraktározunk, azt nem lehet tőlünk elvenni. Ma már, amikor mindenen uralkodik valamilyen nagyipar, tudjuk, hogy agyunkra és érzelmeinkre is egyre nagyobb befolyást gyakorol a tudatipar: a tömegzene, a tömegtájékoztatás, a tömegfilmek és a tömegolvasmányok. Talán ez ellen küzdve igyekszik korunk embere valamiféle garanciát keresni, és az arctalan, ellenőrizhetetlen tömeggyártmányokkal szemben mind jobban kedveli a hiteles termékeket: a kézműves munkákat. Az ezer hangszórón, tévé- és rádiócsatornán át ránk nyomuló „dalipari gyártmányokkal” szemben ezért fordulunk ismét észrevehetően a költészet felé. Erre mutat a költészet napi rendezvényeknek, így a Versmaratonnak, az Év versei című antológia felolvasásának egyre növekvő népszerűsége, de a Versünnep című, Kárpát-medencei szavalóverseny-sorozat nagyszámú résztvevője is.

Mezey Katalin

Boldog,

akinek nem rongyos a lelke, 

de fényes, mint a nehéz selyem, 

aki hiszi is, amit mondott, 

akit nem zsarol a félelem, 

boldog, akit nem az önérdek 

kormányoz, hanem önként szolgál, 

adósait nem tartja számon, 

görbe útakon titkon sem jár. 

Boldog, akinek láthatatlan 

púpként a múlt nem ül a hátán, 

nem üzletel gazemberekkel, 

árnyékán nem táncol a sátán. 

Akinek a szemén kifénylik, 

hogy süt benne az Isten napja, 

akinek lelke nehéz selymét 

magasságos szél lobogtatja.