Akiknek szeretetből rengeteg jutott
Betűméret növeléseBetűméret csökkentéseNyomtatás

Akiknek szeretetből rengeteg jutott

2010. február 16.

Egy hideg februári délelőtt olyan pedagógus házaspárt kerestünk fel Bimbó úti otthonukban, akik pontosan tudják, hogy milyen felelősséggel jár példaképpé válni.

 Márta néni arany-, Ernő bácsi gyémántdiplomás, kettejüknek együttvéve több ezer tanítványa volt a hosszú évtizedek alatt, akik közül sokan nem felejtették el kedves tanítójukat. Márta nénit feleségül akarta venni egyik kis elsőse, és ma sem tud úgy utazni a buszon, vagy vásárolni a piacon, hogy ne köszönne rá egy-egy régi tanítvány vagy általuk megismert szülő. Ernő bácsit apukájának kívánta egykor valamelyik kisdiákja, legutóbbi névnapján verssel köszöntötte egy régi kislány, aki ma már nagymama, és a napokban kereste meg az az osztály, amelynek 1948 és 52 között volt osztályfőnöke.
– Eredetileg mozdonyvezető akartam lenni, mert édesapám is az volt, de ő nem engedte, hogy kövessem példáját – meséli Kovács Ernő, aki kerületünk több iskolájában is dolgozott. A híres debreceni Református Kollégiumban szereztem néptanítói és orgonista kántori oklevelet. A sors szele Debrecenből a dunántúli Mezőföldre, egy nagy katolikus község néhány száz lelkes református közösségébe sodort, ahol egy osztályban összevonva tanítottam elsőstől nyolcadikosig a gyerekeket. Azt a harmincnyolc nevet ma is el tudom sorolni. Ha néha a lelkész akadályoztatva volt, díjlevelem szerint én tartottam az istentiszteletet. Nagy sikereket arattam az akkor még meglevő debreceni tájszólásommal! Ott ismertem meg a feleségemet is. Az első nap, ahogy odakerültem és végigsétáltam a falun, az egyik házból kilépett egy tizenkét, tizenhárom éves forma kislány. – De csinos menyecske lesz, ha megnő – gondoltam magamban. Hét év múlva a feleségem lett. Azóta, 57 éve esszük közös kenyerünket.
- Én alapi lány vagyok – veszi át a szót Kovács Ernőné, az Áldás Utcai Általános Iskola nyugalmazott tanítónője. Apám gazdatiszt volt azon a birtokon, amely egykor Arany Jánosé volt. Arany János menye tartott fenn egy iskolát a pusztai gyerekeknek, ahol négy osztály volt összevonva egy tanítónővel, ott tanultam én is négy évig.
Az államosítások után 1953-ban a házaspár Sárbogárdra került. Kovács Ernő az ottani Tanítóképző gyakorlóiskolájában tanított, amihez elvégezte az ELTE-n a pedagógia szakot, majd a pécsi főiskolán még három tárgyból szerezett diplomát. Ezt az intézményt azonban összevonták a székesfehérvári tanítóképzővel, így visszaköltöztek Alap községbe, ahol az iskolában Márta néni tanítónő volt, Ernő bácsi pedig az igazgató egészen 1968-ig, Budapestre költözésünkig.
– Nem volt egyszerű felkerülni a fővárosba. A Belügyminisztérium hetes kollégiumában kaptunk végül állást, a férjem nevelőtanár lett, én gyermekfelügyelő. Tizennégy éves kamasz fiúkat indítottam reggelenként, majd tanultam velük délután, és maradtam ott egészen este tízig. Közben itthon alig láttam a gyerekeimet, gimnazista fiamat, és másodikos kislányomat. Szerencsére egy év után, amikor az Áldásban elindították a testnevelés-tagozatot, kellett még egy tanító, és én azonnal jelentkeztem.
– A pedagógus pálya bár nagyon rögös, de a leggyönyörűbb is – vallja Márta néni. Annyi szeretet sehol nem kap az ember, mint a gyerekektől, különösen a kicsiktől. Nekem az ő szeretetükből rengeteg jutott. Máig őrzöm a tőlük kapott kis rajzokat, leveleket, ajándékokat. Mindig öröm és büszkeség fog el, ha valamelyik tanítványomról hallom, hogy sikeres lett, mint például Baraczka Eszter televíziós riporter, Bóna Magda közgazdász –most éppen Genfben – vagy Haiman Zoltán csillagász. Múltkor meglátogatott minket a férjem egy régi tanítványa, még Alapon tanította, de nemcsak tanította, apja helyett szinte apja volt. Bejött ide hozzánk ez a magas, nagydarab férfi, meglátta a férjemet, elsírta magát és megcsókolta a kezét.

A Kovács házaspár gyakran látogat vissza a Fejér megyei községbe, hiszen szinte minden évre jut egy kerek évfordulós osztálytalálkozó, 2009 nyarán félévszázados jubileumot ünnepeltek. Ünnepi eseménynek számít, amikor az igazgató bácsi és a tanító néni, ahogy máig a falu apraja-nagyja hívja őket, megérkezik. Összeszaladnak az emberek, kézről kézre adják, kényeztetik a kedves vendégeket. Kerületünkben is számos volt tanítvány bukkan fel lépten-nyomon, hiszen Márta néni húsz évig dolgozott az Áldásban, Ernő bácsi ugyanott öt évig, egy évre igazgatóhelyettes lett az Adyban, majd amikor három iskola összevonásából megalakult az Újlaki Általános Iskola, őt bízták meg annak vezetésével is.
- Nem volt könnyű feladat a három különböző tantestületet összekovácsolni. Ráadásul igazgatóként nemszeretem adminisztratív munkát is kellett végezni. Igazán jól a gyerekek között éreztem magam. Földrajzot, biológiát, technikát tanítottam. Iskolán kívül is mindig dolgoztam, és nem egyszer igen megrázó élményeim voltak: eljártam a Baba utcába, ahol a vastüdős, légzésbénult gyerekekkel foglalkoztam. Volt egy fiú, aki azután le is érettségizett, vele úgy gyakoroltunk, hogy a szájába fogta a ceruzát, én meg egy kemény papírt tartottam elé. Okos, tehetséges gyerek volt, de csak a fejét tudta mozgatni szegény. A szomszédos Ali utcai gyermekkórház idegbeteg gyerekeihez is eljártam. A legnagyobb büszkeségem az volt, amikor azt mondták: Ernő bácsi többet ér, mint a gyógyszer. A Bólyai utcai részlegben a frissen operált kis betegeket korrepetáltam. Visszagondolva azt mondhatom, hogy több szépség, mint nehézség volt a pályámon.
A tanítás mellett egy másik tevékenység kézzel fogható termékeit is megcsodálhatom. Kiderül, Ernő bácsi valóságos ezermester, bár az „ezerművész” még találóbb kifejezés lenne. Csodálatos fafaragások, saját készítésű bútorok, csillárok, kovácsoltvas használati és dísztárgyak, sőt Arany János új köntösbe bújtatott egykori karosszéke ékesítik a lakást.
–1987-ben mentem nyugdíjba, de azóta is állandóan tevékenykedem: ács-, kovács-, asztalos és kárpitosmunkát végzek. Csináltam már csigalépcsőt, szaletlit, vörösrézből az alapi templom oltárának oszlopfőit és gyertyatartóit, én faragtam oltárképének keretét és gyóntatószékének díszítését.
Előkerül a fotóalbum is, benne a kézműves munkák, családi fényképek az ügyvéd fiúval, a szintén pedagógus lánnyal, a két, már egyetemista unokával meg persze a számtalan tanítvánnyal. Amíg nézem a képeket és hallgatom a történeteket, arra gondolok, hogy ez a két ember nemcsak saját gyerekeik és tanítványaik számára példakép, mindannyian tanulhatnánk tőlük. Emberséget, szerénységet, szorgalmat és nem utolsó sorban szeretetet.
Péter Zsuzsa