Kedves Szomszéd
Betűméret növeléseBetűméret csökkentéseNyomtatás

Játékos muzsika

2010. március 22.

Kodály óta tudjuk: a gyerekek zenei nevelését már az anyaméhben el kell kezdeni. Ha erre nem is vállalkozik Eckhardt Gábor, de mindent elkövet, hogy megtanítsa a kisiskolásokat hallani és élvezni a komolyzenét.

 

 

A kiváló zongoraművész és zenepedagógus „Muzsikus klébzelet” című zenetörténeti kalandozásainak a Klebelsberg Kultúrkúria ad otthont immár negyedik éve, ott beszéltünk meg találkozót még a foglalkozás előtt.

– A második kerületben nőttem fel, és a Lórántffy Zsuzsanna utcai (később Marczibányi téri) legendás Kodály Zoltán ének-zenei általános iskolába jártam. Állítólag – bár én erre nem emlékeztem, de egy akkori osztálytársam visszaemlékezésében írta – 1970-ben, Beethoven születésének 200. évfordulójára rendeztem az osztályunknak egy vetélkedőt a zeneszerző életművéből. Ez lehetett az első alkalom, amikor hódolhattam szenvedélyemnek. Engem ugyanis a zene mellett mindig érdekelt a háttér is, a kor, az akkori történések és személyek, a zeneszerző személyisége, sorsa. A pedagógiai fogásokat pedig elsősorban tíz évvel fiatalabb öcsémen próbálgattam, aki történetesen Kodály halálának napján született. A vágy, hogy gyerekekkel foglakozzam, megmaradt, sőt az évek során felerősödött.

Az Ön édesapja a második kerület díszpolgára, Eckhardt Sándor onkológus professzor. Ön az első zenész a családban?

Nagynéném kórust vezet, nemzetközileg elismert Liszt-kutató, a Liszt Múzeumban hosszú ideje vezető posztot tölt be, jelenleg főtanácsadóként. Nagybátyám csellistaként kezdte pályáját, nagynéném énekesként vonult nyugdíjba. Nagypapám, a „francia szótáros” Eckhardt Sándor Beethoven-szonátákkal udvarolt nagymamámnak. Tanultam még ebből a régi kottából, amiből pontosan lehetett tudni, melyik motívummal mit lehetett üzenni. Az akkori polgári világban a szülők jelenlétében nyíltan nem lehetett udvarolni, így maradt a zenei hangokba öntött érzelmi kommunikáció. Tizenegy éves voltam, amikor karácsonykor édesapám egy sztereó lemezjátszóval lepte meg a családot, és hozzá egy lemezsorozatot tett a fa alá Beethoven kilenc szimfóniájával. Egy alkalommal, ahogy a régi könyvek között kutakodtam, véletlenül az egyik polc hátsó sorában – ahol a „szégyenkező” könyvek aludtak –, megtaláltam az összes szimfónia partitúráját. Hamarosan már értettem a partitúrák olvasását és kívülről tudtam a szimfóniák javát. Ez az élmény fordított véglegesen a zene felé.

A Muzsikus klébzelet előadásain tanárként és művészként is jelen van.

A foglalkozás lényege, hogy interaktív. Közösen fedezzük fel a zenének azon rejtelmeit, ami összekapcsolható a hétköznapi életünkkel. A gyerekek a partnereim, akikkel beszélgetünk, zenét hallgatunk, véleményt cserélünk. Rengeteg kérdés merül fel, amire ragyogó válaszokat adnak, és sokszor éppen ezek a válaszok inspirálják a következő kérdéseket. A tanév során négy alkalommal találkozunk, az utolsó alkalom mindig egyfajta vetélkedő is. Tavaly például azt a feladatot kapták az osztályok, hogy a tanév során megismert zeneszerzők életéből állítsanak színpadra egy jelenetet. Fantasztikus kreativitásról tettek tanúbizonyságot.

Mi alapján állítja össze a műsor tematikáját?

Nem egy kort vagy egy zeneszerzőt akarok bemutatni, hanem az összefüggéseket és azt is inkább egyedi optikán keresztül. A hang keletkezésétől a zenetörténet bűntényekig már számtalan témáról volt szó. Ragaszkodom ahhoz, hogy a gyerekek hétköznapi valóságát, életét összekössem a zenével. Nem az ismeretek átadása az elsődleges célom, hanem a gyerekek kedvének és kíváncsiságának a felébresztése, minél életszerűbbé tenni a holt zenetörténetet. Sokszor szóba kerül, hogy vajon zeneszerző hogyan nézhetett ki, hogyan viselkedhetett. Hogyan komponált, vagy éppen mitől olyan zseniális, amit írt, hogyan lehetett volna másképp megírni az adott, művet. Csupa játék. Ma a zene és a beszéd viszonyáról lesz szó. Arról, hogy a beszédünk hangjai, szavai, mondatai minek felelnek meg a zenében? Milyen szerepe lehet a szövegnek a muzsikában? Értjük-e szavak nélkül a zenét? Vagy beszélnek-e hozzánk a dallamok? És végső soron hogyan tudunk teljesebben kifejezni magunkat: szavakkal vagy zenével?

A komolyzene a gyerekek számára sokszor valami magasztos, távoli, érthetetlen dolog. Úgy érzem, Ön megpróbálja „lehozni a földre” a muzsikát.

Valóban így van. Sokan vitatják ezt az „eljárást”, attól tartva, hogy ez vulgarizálja a zenetörténetet. A klasszikus zenészek „tragédiája”, hogy kizárólag az európai kultúra remekművein nevelkednek. Olyan ez, mintha a lakásunkat csak Botticelli és Michelangelo képek díszítenék, még a mellékhelyiségünket is. Nem veszünk tudomást arról, hogy az emberek nagy többségének az életében ez soha sem adatik meg. Azt mondjuk: gyertek fel ide hozzánk a Parnasszus csúcsára, szeretettel várunk Benneteket! Mi onnan persze le nem jönnénk. Ez a mai világban sajnos hatástalan.

Szüksége van-e a XXI. század gyermekének klasszikus zenére?

Kulturális szempontból a komolyzene az emberiség egyik legnagyobb öröksége. Egy olyan közkincs, amely nélkül lehet persze élni, de ahogy mondani szokták, nem érdemes. Sokat vagyok olyan gyerekek társaságában, akik tanulnak zenét, de olyanokéban is, akik nem. A két csoport viselkedésében, gondolkodásában, érzékenységében és érzelemgazdagságában jelentős különbséget tapasztalok – az előbbiek javára. Mostanában sokat halljuk, hogy össztársadalmi szempontból ma olyan munkavállalókra van szükség, akik képesek az állandó változásra, tovább- és átképzésre, az egész életen át való tanulásra. Nem tudom, van-e a zenénél jobb nevelő eszköz, ami ezt a rugalmasságot és komplexitást indirekt módon, szinte észrevétlenül fejleszteni tudja. Végül, de inkább első helyen kellett volna említenem, érzelmi szempontból is kiemelkedően fontos szerepet játszik a zene. Az emberi kapcsolatok, a kommunikáció, az egymás iránt vállalt felelősség sajnos mind-mind nagyon rossz irányban változik napjainkban. A zenének itt is hatalmas a jellemformáló ereje: együtt zenélni, énekelni vagy valakinek játszani nagyszerű és felemelő élmény.

A beszélgetés után, gondoltam, egy kicsit bekukkantok a műsorba – ott ragadtam végig. Hogy miért? Mert élveztem a szellemes és váratlan fordulatokban bővelkedő beszélgetést és zenei feladványokat, aminek során belehallgattunk többek között Bach János passiójába és Szokolay Vérnászába. Eckhardt Gábor elhozta két növendékét is, egyikük egy Beethoven szonátát játszott, a másik egy Liszt rapszódiát, profi módon. Az óra végére kiderült: a komolyzene lehet játék és humor forrása. A hangszerek, dallamok történeteket mesélnek - mindenkinek mást, és igen, a muzsika nyelvén többet elmondhatunk, mint szavak segítségével.

Eckhardt Gábor rendhagyó zeneóráján ezúttal a Hidegkúti Ökumenikus Általános Iskola harmadik és negyedik osztályai vettek részt, de a lehetőség minden kerületi iskola számára elérhető.

Ha tehetném, kötelezővé tenném.

Péter Zsuzsa