Kedves Szomszéd
Betűméret növeléseBetűméret csökkentéseNyomtatás

Minden perc ajándék

2010. március 2.
Fejpánttal a homlokán, gitárral a kezében – sokunkban ez a kép él, ha meghalljuk Dévai Nagy Kamilla nevét. 1968-ban, tizennyolc évesen lopta be magát a magyar tévénézők és népzenekedvelők szívébe.

 

Azóta sok minden történt, sok minden megváltozott, de az énekesnőn mintha nem fogna az idő. Nemcsak a homlokdísz és a gitár változatlan, de a gyönyörű hang, a sugárzó tekintet, a szívből jövő érzelmek és a hit sem kopott semmit az elmúlt évtizedekben. Talán ezért is hihetetlen: Dévai Nagy Kamilla február 17-én ünnepelte hatvanadik születésnapját.
– Életem nagy részét a II. kerületben töltöttem – meséli a művésznő, amikor kerületi kötődéseiről kérdezem. Sokáig laktunk a Bimbó úton, a gyerekek az Ady Endre utcába jártak óvodába, majd iskolába. Gyakran ellátogattunk a Margit körúti ferences templomba, és tettünk nagy sétákat a Gül Baba türbéjéhez. Egy éve élek itt, a Trombitás utcában, és ezt a környéket is nagyon megkedveltem. Ha kinézek az ablakon, fákat látok, reggel madárcsicsergésre ébredek. Olyan csend van itt, hogy el tudom felejteni, hogy tulajdonképpen egy lüktető nagyváros kellős közepén vagyok.
Dévai Nagy Kamilla nevét a Guiness Rekordok Könyvében is olvashatjuk: ő énekel a világon a legtöbb, harminchat nyelven. Negyvenkét éves pályafutásának elismeréseként idén, a Magyar Kultúra Napján a Magyar Kultúra Lovagjává ütötték.
Mindig is énekesnőnek készült?
Jaj, dehogy! Erdélyből származom, és ott, akkoriban az énekesnő valamiféle ledér, könnyűvérű nőszemélyt jelentett. Amikor megjelentem gitárral a Nyílik a rózsa népdalversenyen, a szakma nem igazán értékelte ezt a szinte forradalminak számító tettet. A gitár nem népi hangszer, mondták, és én már repültem is a vetélkedőből. De a közönség visszaszavazott. Megszerettek. De csak amikor már vagy hat éve énekeltem, jártam az országot, szerepeltem tévében, rádióban, akkor hittem el magamról, hogy énekes vagyok. Ez a felismerés hozta az első nagy változást: megértettem, hogy választott pályám milyen felelősséget ró rám. Azóta hiszem, hogy amit csinálok, szolgálat. A színpad az én katedrám, a fellépéseken tanítok. Igyekszem megosztani minden tudásomat a közönséggel.
A tizennégy évvel ezelőtti súlyos autóbaleset után nem lehetett könnyű újrakezdeni.
Hétméteres szakadékba zuhant az autónk, és 120 métert pörgött. Nem én vezettem, az anyósülésben ültem. Talán furcsán hangzik, de utólag hálás vagyok azért a balesetért. Én akkor két napig az Úr vendége voltam. Nem félek haláltól. Tudom, hogy minden perc ajándék, és minden percet úgy kell megélni, hogy az lehet az utolsó. Ez nem baj, mert ettől értéke lesz. Rájöttem, mennyire nem fontosak a világi hívságok, csak a belső értékek.


A Krónikás Zenede ötlete is a kórházban fogalmazódott meg Önben.
Amikor két nap után magamhoz térem, csak meghalni akartam. Nyaktól lefelé szinte teljesen megbénultam, komoly fejsérülésem volt, egyik ujjam majdnem leszakadt. Egy hónap után azonban kiderült, hogy a gitárom csodával határos módon nemcsak hogy egy karcolás nélkül úszta meg a balesetet, de el sem hangolódott. Behozták a szanatóriumba, és amikor megpendítettem, kristály tiszta hangon szólalt meg. Úgy éreztem, az Úr üzen ezzel, hogy ne adjam fel, van még dolgom a földön. A tanítás mindig is közel állt hozzám, de sohasem űzhettem. Akkor és ott döntöttem el, hogy ezt kell csinálnom. Még a szanatóriumból kezdtem el szervezni az iskolát, amely végül még 1996-ban megalakult, s amely Európában az egyetlen, ahol énekes, gitáros előadó-művészetet oktatnak. Kezdetben Krónikás Zeneiskola volt a neve, majd öt éve hivatalosan is megkaptuk a megtisztelő Krónikás Zenede elnevezést.
Mit lehet tanulni az iskolában?
A tantárgyak összeállításánál arra gondoltam, hogy mi minden ismeretre van szükség ahhoz, hogy valaki elindulhasson ezen a szép, de rögös pályán. A zenei tárgyak mellett a beszédművészettől kezdve a sminkelésen át egészen a szerzői jogdíjról vagy az adózásról szóló ismeretekig mindent oktatunk. Sajnos éppen e miatt az „öszvérség” miatt a mai napig nem sikerült az iskola akkreditációját megszerezni, így állami támogatást sem kapunk.
Hogy tartja fenn a Zenedét?
Mindent én fizetek: a tanárokat, a terembért, a fellépéseket. A nyugdíjam, ami hatvannyolcezer forint (!), a fellépésekből és a megjelent lemezekből származó bevételeim az utolsó fillérig erre mennek. Eladtam a Bimbó úti lakásomat, hogy megvehessem azt a III. kerületi házat, ahol egy időre otthonra talált az iskola, amely akkor – lévén sok vidéki és határon túli tanítvány – bentlakásos intézmény volt. Nem tudtuk fizetni a költségeket, kilakoltattak. Most az I. kerületi Batthyányi Utcai Általános Iskolában bérelek termeket. Nagyon nehéz hónapról hónapra előteremteni a működéshez szükséges összeget, de nem kesergek: van hangom, energiám, lelkierőm. Ha hívnak, és szerencsére hívnak, megyek és énekelek.

A Krónikás Zenedét Dévai Nagy Kamilla egy értékmegőrző és értékteremtő műhelynek álmodta meg. Az iskola alapítványi formában működik, a Krónikásének Közhasznú Alapítvány adószáma: 18061419-1-43. Az anyagi nehézségek ellenére eddig tizenhét lemezt adtak ki, évente kétszáz előadásnál kevesebbet soha nem tartottak.
A művésznő hatvanadik születésnapján a Fészek Klubban lépett fel. Az Önarckép című esten pályafutásának állomásaira emlékezett vissza saját szerzeményű dalai, versei, írásai segítségével. Az esten elhangzott művekből hamarosan CD is készül.