Szikla a patakparton

Csodálatos panoráma nyílik innen az Ördög-árok völgye, a Vadaskert és a Nyék városrészrész felé, különösen ilyenkor ősszel, amikor ezerszínűvé válik az erdő. Az elénk táruló kép szépségét csak emeli az Apáthy-szikla fehér szirtje – kerületünk természeti kincseinek nyomában járva most ezt térképeztük fel.

Amikor Mátyás király vagy I. Ulászló egy fáradságos vadászat után megpihent nyéki vadászkastélyának széles teraszán, tekintete biztosan körbefuthatott a környező tájon. Hegyeket, völgyeket láthatott, kicsi, falusi házakat, a messzeségben talán Buda tornyait és a Duna csillámló kék szalagját. Ma, ha a Hűvösvölgyi úton az egykori kastély romjaitól körültekintünk, már nem nagyon látunk semmit a sűrű beépítettség, a nagy forgalom és a fák miatt. Csak egy dolog maradt a középkori Magyar Királyság óta nagyjából változatlan: a királyok szeme is bizonyára megakadt a patak fölé magasodó sziklaszirten, amely évszázadokkal később az Apáthy-szikla nevet kapta.

Ma, ha Budapest természeti értékeinek listáját kezdjük böngészni, az első helyen ezt a területet találjuk. 1977 óta, tehát több mint negyven éve élvez helyi (fővárosi) védettséget – bár sokan ennek ellenére sem vigyáznak kellőképpen rá. Szépen kiépített sétaútja a veszélyesebb szakaszokon kerítéssel védi a kirándulókat a leeséstől, illetve a sziklafalat attól, hogy összetapossák az emberek.

Nem volt ez mindig így: az 1930-as években még arról cikkeztek a lapok, hogy milyen gyakoriak itt a balesetek. A sziklamászásra csábító magaslat dolomitos kőanyaga igen porlékony és könnyű megcsúszni is rajta. A meredek sziklák pedig néhol akár húsz-harminc méteresek, így nem voltak ritkák a súlyos kéz- és lábtörések sem.

Az Apáthy-szikla, ha földtörténeti perspektívából nézzük, valamikor egy sekély tengerpart lehetett, ahol erős hullámzás mellett rakódott egymásra a hajdanvolt élőlények mészváza. A figyelmes szemlélő csigák és kagylók darabjaira, sőt, ammoniteszekre is bukkanhat a sziklában. A gyalogösvény feletti rész viszont már a tenger partja fölé meredő sziklafal lehetett, itt a geológusok fúrókagylók nyomait is felfedezték.

A környék a középkorban a már említett királyi vadaskert része volt, a vadászkastélytól levezető gyalogút valahol éppen a szikla környékén szelhette át az Ördög-árkot. Az előtte elterülő völgy – a mai Lipótmező – nevét első újkori tulajdonosa, Göbl Lipót budai polgár és molnár után kapta, aki azt 1820 körül vette meg a várostól. Ekkoriban kezdték felfedezni a helyet a városiak, így a XIX. század derekára már kedvelt kirándulóhellyé vált.

Ebben bizonyára nagy szerepe volt annak a vendégfogadónak is, amit Göbl Lipót emelt az Ördög-árok szép kőhídjánál. Vállalkozását az Apáthy család vitte tovább, vendéglőjük és majorságuk városszerte ismert volt. (Az egykori fogadó és majorsági központ épülete ma is látható a Páfrány út és a Szalonka út sarkán, és az utóbbi időkben bontani kezdték a mellette lévő modern épületeket is, amelyek a szocializmusban az IKV tulajdonában álltak. A bontás mögött szépen rakott kőfal vált láthatóvá, mely megtartja a hegy meredek földjét – valószínűleg ezt is a vendégfogadósok készítették. Az Apáthyak lettek a tulajdonosai a sziklának is, amely ezért egy jó ideig a közönségtől elzárt terület volt – ma pedig a szikla neve őrzi emléküket.

A természetvédelmi területen több információs táblát is találunk, mely a környék múltját, geológiai és botanikai érdekességeit ismerteti. A szikla, különösen azon a részén, ahová az ember nehezen ért el, számos érdekes és különleges faj számára nyújt menedéket, köztük a védett budai nyúlfarkfűnek is, amely a Sas-hegy mellett itt fordul elő a legnagyobb számban. De a legtöbben mégis a szikla tetejéről elénk táruló csodálatos panoráma miatt jönnek ide. Az itt magasodó vasoszlop és kis vas asztallap geodéziai mérések céljára szolgált egykor.

A sziklaszirttől kis sétával a zöld jelzésen juthatunk vissza a Törökvész útra. Útközben még egy érdekesség vár: az úgynevezett Kőkapu. Ez a kis barlangszerű átjáró leginkább lilásvörös anyagával hívja fel magára a figyelmünket. „Feltételezésünk szerint a késő-eocénban a felső-triász dolomit karsztosodott felszínén kialakult töbörszerű mélyedés vizébe a közeli vulkánkitörés még forró pora belehullott, majd helyben elbomlott és kaolinná alakult. A területet később elborító tengerben képződött mészkő a puha anyagot befedte, ezáltal megőrizte a lepusztulástól” – olvashatjuk róla a Budapesti geokalauzban. Magunk csak annyit tehetünk hozzá: a vörös, agyagos talaj vizesen nagyon csúszós, és kimoshatatlan foltot hagy a gyerekek ruháján…

Viczián Zsófia