Kedves Szomszéd
Betűméret növeléseBetűméret csökkentéseNyomtatás

„Szeretem a művészetet, annak minden ágát”

2018. november 5.

Dr. Szabó Győző nyelvész, tanár, a Római Magyar Akadémia volt igazgatója.

 

Egy délutáni kapucsínóra hívta meg szerkesztőségünk Dr. Szabó Győző nyelvészt, tanárt, a Római Magyar Akadémia volt igazgatóját. Mint kiderült, Olaszországban ez súlyos hiba lett volna, hiszen egy igazi olasz csak délelőtt fogyaszt kapucsínót, délután, főleg közvetlenül ebéd után erről szó sem lehet. A professzor szerencsére megbocsátotta járatlanságunkat, sőt cserébe sokat mesélt Itáliához, annak dallamos nyelvéhez és páratlan kultúrájához fűződő vonzalmáról.

– Minden a filmekkel kezdődött – emlékezett vissza fiatal éveire Szabó Győző. – ’56 után már rengeteg olasz filmet lehetett látni, ráadásul még nem volt szinkron. És bár elismerem a magyar szinkron világszínvonalát, mégis úgy gondolom, hogy egy filmtől elvenni az eredeti hangját – különösen a nyelvtanulás szempontjából – helytelen. Volt egy olasz vígjáték, az Oké Néró (O. K. Nerone), ami nekem annyira tetszett, hogy legalább tucatszor megnéztem, végül már kívülről tudtam az egészet olaszul. És persze ott voltak az olasz dalok, amiket imádtunk és állandóan dúdoltunk. Ez volt a Ciao, ciao bambina korszaka.

Iskolában tanult olaszul?

A történet a II. kerületből indult. Én ugyanis a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumba jártam, reál osztályba, és majdnem megbuktam. Egészen Nagykőrösig menekültem, ahol az ottani gimnázium humán osztályába írattak a szüleim. Abban az évben érkezett iskolánkba egy frissen végzett, gyönyörű fiatal tanárnő, Tóth Tiborné Apáthy Sára, aki fakultatív olasz nyelvtanfolyamot indított. A nyelv is szép volt, a tanárnő is szép volt, nem csoda, ha lelkesen jártunk a nyelvórákra. Amikor eldőlt, hogy egyetemen szeretném folytatni a tanulmányaimat, a népmesei hamuban sült pogácsa helyett a Pinokkiónak egy csodálatosan illusztrált, régi kiadását és Sallay Gézához, a pesti egyetem tanárához címzett ajánlólevelet tett a tarisznyámba. Így indultam a fővárosba, és arra gondoltam, hogy ha nem vesznek fel olasz szakra, akkor teológiát fogok tanulni.

Miért éppen teológiát?

Édesanyám volt az első nő, aki teológusként végzett, bár nem prédikálhatott. 1948-ig református hitoktatóként dolgozott, akkor püspöki tanácsra foglalkozást váltott: orosz nyelvtanár lett belőle. A történelem kereke pedig perdült-fordult, és amikor a rendszerváltás után már nem volt szükség annyi orosztanárra, akkor olasz–francia szakos lányom vett részt a nyelvtanárok átképzésében. 

Hogyan lett a Római Magyar Akadémia igazgatója?

Többször is megpályáztam a posztot, a negyedik pályázatom már elég jól sikerült, de végül is riválisomnak köszönhetem a kinevezést. Ő ugyanis nem akart kultúrkép-közvetítést, nem akart „kultúrház-igazgató” lenni – ahogy az akkori Népszabadság írta. Így nyertem el a kinevezést pályázatomban a három M-mel: Madách, Márai és Makovecz. Márai akkoriban nagyon népszerű volt Olaszországban, remek fordításokban lehetett olvasni könyveit, és akkor jelent meg Az ember tragédiájának nyolcadik fordítása is, egy milánói mérnök kitűnő munkája. A római egyetem, illetve az „olasz Makovecz”, Paolo Portoghesi organikus építész pedig maga kezdeményezte egy Makovecz-kiállítás megrendezését.Négy éven keresztül voltam a Római Magyar Akadémia igazgatója. Ez idő alatt számos magyar művész érkezett az olasz fővárosba, akivel ott kapcsolatba kerültem, sőt az akadémián többször volt alkalmam kiállítások megnyitására. Domokosné Gombosi Máriát is még azokból az időkből ismerem, akinek most novemberben immár harmadszor nyithatom meg kiállítását, ezúttal a Klebelsberg Kultúrkúriában.

Hogyan kapcsolódik a művészetekhez? 

Szeretem a művészetet, annak minden ágát. Elsősorban a film, azon belül is az európai, illetve az olasz film, valamint az irodalom áll közel a szívemhez. Kosztolányi Dezső Esti Kornél című regényében csodálatos leírást ad többek között az akkor még magyar Fiuméról, amit – miután olasz nyelvű betéteket is tartalmaz – épp a mai órámon olvastam fel diákjaimnak. Szenvedélyes színház- és múzeumjáró is vagyok, és az előbb említett megnyitók során a képzőművészet több ágába is bepillanthattam, sőt még karikatúrakiállítást is nyitottam Rómában, a csodálatos Hegedűs István rajzaiból. Azt is elárulhatom, hogy magam is szeretek karikatúrákat készíteni, főleg unalmas értekezletek alatt – és melyik értekezlet ne lenne unalmas?

Mióta lakik a II. kerületben?

1966 óta. Előtte a XII. kerületben éltem, akkor viszont megnősültem és három másik házaspárral összeálltunk, hogy társasházat építsünk magunknak. Két évig tartott az építkezés, ebből összesen tizenegy napot dolgozott velünk kőműves, egyébként mindent saját kezűleg végeztünk. Emlékeszem, ahogy toltuk a vastalicskát a Margit hídon, közben eligazítottuk a turistákat különböző nyelveken, ők meg nem győztek csodálkozni, hogy a magyar munkások milyen remekül beszélnek idegen nyelveket. Azóta is abban a Tüske utcai házban élek. 

Szereti ezt a környéket?

Mindig élmény volt itt lakni. Régen még szánkózni lehetett a környező utcákban, de ma is sokat sétálok erre. Volt egy szomszédunk, egy vasutas, aki, amíg zajlott házának átépítése, felhúzatott a dombra egy vasúti kocsit, hogy abban lakjanak. A szintén a II. kerületben élő és alkotó Lator László egyik versében meg is örökítette ezt a szürreális képet. Nos, ehhez a vasutashoz járt kocsonyát enni Huszárik Zoltán és Latinovits Zoltán (Latinovits a közeli Endrődi Sándor utcában lakott). Huszárikkal együtt voltunk ösztöndíjasok még 1969-ben Rómában. Egyik nap azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy fordítsam le a Szindbád forgatókönyvét olaszra, mert ő ebből filmet szeretne csinálni Vittorio de Sica főszereplésével. „Krúdy szövegéből nem lehet filmet csinálni” – válaszoltam én. Szerencsére nem lett igazam. A film elkészült, de Sica betegsége és halála miatt a zseniális Latinovitscsal, és Perczel Zita szavai szerint ez lett a háború utáni magyar filmművészet legszebb alkotása.

Említette, hogy tanításból érkezett a találkozóra. Hol dolgozik most?

Docensként 65 éves koromig tudtam az egyetemen tanítani. Néhány évvel ezelőtt, amikor első feleségem, akivel az egész életemet együtt töltöttem, elhunyt, az ő egykori tanítványa, a Lónyai Utcai Református Gimnázium igazgatója állást ajánlott. Akkori lelkiállapotomban ez nagyon jólesett, és az is sokat segített, hogy el lehetett menni otthonról. Ez hét éve történt, és most szeptembertől már a másik református iskolában, a Sylvester János Református Gimnáziumban is adok olaszórákat. Tanítani nagyon jó, az ember úgy érzi, hogy még ér valamit, még át tud adni valamit. Szeretek a diákjaim között lenni, és abban reménykedem, hogy ez kölcsönös.

Péter Zsuzsanna

A Római Magyar Akadémia 1927 óta működik az olasz fővárosban, a Via Giulia 1. szám alatt. Székhelye, a Falconieri-palota a magyar állam legértékesebb külföldi ingatlana, többek között azért, mert számos pompás részletét az egyetemes barokk művészet egyik legnagyobb mestere, Francesco Borromini alakította ki a XVII. században. Bethlen István miniszterelnök és Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter annak idején azért vásárolta meg a különleges szépségű épületet, mert azt akarták – miként a bejárat falára illesztett emléktábla is említi –, hogy a magyar tudománynak, kultúrának és művészképzésnek méltó otthona legyen az Örök Városban.(Forrás: roma2012ben.blogspot.com)