Hirdessen a Budai Polgár Online-on!
Kedves Szomszéd
Betűméret növeléseBetűméret csökkentéseNyomtatás

A sérültért megtenni mindent

2019. augusztus 29.

Először 1956. október 23-án járt az Országos Traumatológiai Intézetben. Oda szállították megsérült fiatalembert, aki gondolta volna, hogy egyszer főigazgatója lesz ennek az intézménynek.

A most 86 esztendős – bár hetvennek is alig tűnő – Prof. Dr. Renner Antal a traumatológia, azon belül pedig a kézsebészet országosan és nemzetközileg is elismert, kiemelkedő szakorvosa. Az elmúlt 45 évben 22 rangos díjjal ismerték el munkáját, legutóbb idén március 15-én a Magyar Érdemrend tiszti keresztjét vehette át.

Bár a professzor több mint három évtizede kerületünk lakója, a találkozót „hatvan éve második otthonába”, a Fiumei úti Manninger Jenő Országos Traumatológiai Intézetbe beszéltük meg, hiszen a professzor úr nyugdíjasként, mint önkéntes segítő, a mai napig aktívan dolgozik. Jelenleg a kéz veleszületett fejlődési rendellenességeiről ír könyvet – Magyarországon ez lesz az első ezzel a témával foglalkozó szakkönyv –, amely egy kétéves munkafolyamat után remélhetően még ez év végén megjelenik. Renner professzor nevéhez több kötet is fűződik, és mindegyik úttörő munkának számít, így az első magyarországi traumatológiai kézikönyv írása és szerkesztése, valamint az első magyar nyelvű kézsebészeti kézikönyv megírása Sántha Ernővel közösen. 1962 és 2015 között 362 publikációja jelent meg, 49 könyvfejezetet, 8 szakkönyvet írt. Orvosi hitvallása az elmúlt évtizedekben sem változott: a sérülése miatt kiszolgáltatott helyzetbe kerülő emberért a legtöbbet és a legjobbat tenni, mindent, amire képesek vagyunk.

– Pestszenterzsébeten születtem, apám bolgár, anyai nagyapám német, anyai nagyanyám német–morva származású volt – emlékezik gyermekkorára a professzor. – Anyai nagyszüleim neveltek, mert a szüleim mindig az ország valamely pontján kertészkedtek. Nagyapám kőműves és ácsmester volt, megtanított a fizikai munkára. Kemény, konok ember volt. Azért vagyok ő utána én is Renner, mert nem engedte, hogy szegény anyám hozzámenjen „egy bolgárhoz”. A szüleim csak a nagyapám halála után esküdtek meg.

Szerettem tanulni, a négy elemi után gimnáziumba mentem, ahol csodálatos tanárok tanítottak, akik az irodalom iránti lelkesedésem és íráskészségem alapján az ELTE bölcsészkarára irányítottak volna, én viszont papnak készültem. Hittérítő szerettem volna lenni, de azokban az időkben erről szó sem lehetett. Ha nem a lelket, akkor a testet fogom gyógyítani, gondoltam, ezért az orvosi hivatást választottam.

Miért döntött a traumatológia mellett?

Első találkozásom a traumatológiával itt, ebben az intézetben esett. Az ’56-os forradalom első napján a rádió épületénél megsérültem, és ide szállítottak. A kezelőorvosom Manninger Jenő, későbbi tanítómesterem volt. Ahogy felépültem, elkezdtem nyüzsögni. Ötödéves orvostanhallgató voltam, minden érdekelt: boldogan mentem asszisztálni a műtőbe, tartottam a kampót. Nagyon megtetszett a baleseti sebészet, hiszen amíg az általános sebészeti műtétek általában azonos menetűek, addig a traumatológiában ahány sérült, annyiféle sérülés, és a kötelezően betartandó szabályok mellett tudni kell improvizálni is. Mi nem tudjuk előre megtervezni a műtéteket, azt operáljuk meg, akit aznap a mentős behoz. Ennek a szakmának ez a szépsége és egyben a nehézsége is.

Feleségével, dr. Szentirmai Annamáriával és legkisebb unokájával, Bulcsúval

Fizikailag és szellemileg is nagyon kimerítő ez a munka, főleg, hogy nem lehet délután négykor letenni a szikét.

A baleseti sebészi, de általában az orvosi hivatás egész embert és folyamatos önképzést kíván. Én ráadásul rengeteget utazhattam – fiatal voltam, ambiciózus és viszonylag jól beszéltem németül. Fiatalon nősültem, majd megszülettek a gyermekeim, de alig láttam őket. Munkahelyi főnökeim már ’59-ben külföldi tanulmányútra küldtek, Ausztriában, Svájcban és Németországban jártam. Az orvosként eltöltött első huszonöt évből három évet voltam külföldön. Mindent felírtam, lefotóztam, lerajzoltam, hogy itthon át tudjam adni a korszerű ismereteket, a miénknél fejlettebb műtéti töréskezelési eljárásokat. Büszkén mondhatom, hogy néhány év alatt világszínvonalú lett az 1956-ban alapított Országos Traumatológiai Intézet. Nagy megrázkódtatásként éltem meg, amikor 2007-ben jogutód nélkül megszüntették intézetünket, de annál nagyobb örömet jelentett ebben az évben, hogy az egészségügyi kormányzat jelenlegi vezetése Manninger Jenő Országos Traumatológiai Intézet névvel ismét országos intézeti rangot adott neki.

Soha nem akart kint maradni, és egy jó nevű nyugati klinikán dolgozni?

Soha. Többször megkérdezték a kinti kollégák is, és én mindig azt válaszoltam, hogy nekem már Soroksáron honvágyam lenne. Szeretek itt élni és itt dolgozni. Tizenkét éven át vezettem főigazgatóként az intézetet, igyekeztem megőrizni, sőt, ha lehet fokozni a már elért magas szintű szakmai, oktatói és tudományos eredményeket. Ezt az is segítette, hogy ebben az időben a HIETE Traumatológiai és Kézsebészeti Tanszékének a tanszékvezetője voltam. A világ minden pontjáról érkeztek hozzánk kollégák, hogy megtanulják a kézsebészet csínját-bínját, mert kézsebészeti osztályunkat sikerült európai képzőhellyé akkreditáltatni. 1962-ben szerveztük meg az első háromhetes kézsebészeti bázistanfolyamot, ahol valódi – elhunytaktól származó – kézen tudtak gyakorolni a hallgatók. 2002-ig minden évben megtartottuk a kurzust, a negyven év alatt összesen 895 kézsebészt képeztünk ki. Ezzel párhuzamosan persze a traumatológia többi ágában is tartottunk tanfolyamokat, készítettünk fel szakvizsgára kollégákat. Az egész országban a nálunk képzett baleseti sebészek és kézsebészek dolgoztak és dolgoznak ma is.

Igaz, hogy a kéz az egyik legbonyolultabb testrészünk?

A kézen, ezen a kis anatómiai tájékon kétszáz néven nevezhető képlet van. Ahhoz, hogy mindezeket jól ismerjük, kellettek a már említett preparáló gyakorlatok. Amit közel fél évszázadon át a kézsebészet területén alkottunk, az maga volt a csoda. Életem egyik legfontosabb eredményének tartom, hogy Európában elsőként, 1993-ban elértem a kézsebészet ráépített szakvizsga lehetőségét Magyarországon.

2004-ben vonult nyugdíjba. Azóta élvezi a nyugdíjasok gondtalan életét?

Én egy percig sem tudok dologtalanul otthon üldögélni. Mindennap bejárok ide, betegeket vizsgálok, szakvéleményeket készítek, szívesen asszisztálok fiatalabb kollégáimnak, előadok az egyetemen és könyvet írok. Régebben nagyon szerettem horgászni, mert az remek kikapcsolódást jelentett a napi stresszből, ma inkább komolyzenei hangversenyekre járunk és utazunk. Legnagyobb örömöm a legkisebb Renner, Tamás fiam Bulcsú nevű gyermeke, aki idén májusban látta meg a napvilágot.

Ha jól látom a fényképeken, több unoka is van.

Az első feleségemet korán elvesztettem. Zsuzsa lányom akkor már végzett az egyetemen indológia szakon, Gábor fiam pedig akkor érettségizett. Tőlük három unokám született, aki már felnőtt: Dorottya, Tímea és Luca. Az orvosi hivatást Tímea választotta, aki most zárta sikeresen a III. évet. Luca a Műszaki Egyetemen tanul, aktívan sportol, magyar válogatott atléta.

Első feleségem halála után a Jóisten megajándékozott egy második asszonnyal. A kollégáim biztattak, hogy nősüljek újra, látták, hogy éjjel-nappal dolgozom, szinte haza se megyek az intézetből. Végül dr. Szentirmai Annamária szájsebész lett a választottam, aki szintén itt dolgozik. Látásból már ismertem a szép, fiatal doktornőt, viszont sokáig visszatartott a nagy korkülönbség. De csak létrejött az első randevú 1987 tavaszán, méghozzá a Mátyás-templomban, majd még egy és még egy, s szeptemberben végleg egymáshoz kötöttük az életünket. Azóta élek én is a II. kerületben, immár 32 éve. Nagyon megszerettem Pasarétet és a Budagyöngye környékét. Hétvégi törzshelyünk a Szép Ilona vendéglő, melynek kitűnő konyháját minden alkalommal csak dicsérjük, a Budagyöngyében pedig mindennapi kedvelt fagylaltozónk a Szamos cukrászda. Vasárnaponként a pasaréti templomba járunk, ahol újra megtaláltam azt a légkört, ami gyermekkorom miséit idézi, amikor rendszeresen ministráltam.

Péter Zsuzsanna

Prof. Dr. Renner Antal professor emeritus, az MTA Doktora. Speciális szakterületei: súlyos kézsérülések kezelése, amputált végtagok replantációja, idegátültetés a kézen, zenészek kézbetegségeinek kezelése. Tizenöt magyar és nemzetközi orvostársaságnak tagja, illetve tölt be valamilyen tisztséget; négy szakmai alapítvány és kilenc nemzetközi tudományos társaság tiszteletbeli tagja, huszonkét kitüntetés tulajdonosa.

A rendszerváltás után ifjúkori álma is valóra válhatott, 1999–2004 között teológiát tanult az Egri Hittudományi Intézet váci levelező tagozatán.