Az opera nemcsak szórakoztat, tanít is

Ez sugárzik át művészetén és egész lényén, és ennek (is) köszönhető, hogy 2015-ben a Halhatatlanok Társulatának tagjai közé választották, idén március 15-én pedig Kossuth-díjjal tüntették ki.

Egy kis budai kávézóban találkozunk, ahol először fotós kollégámnak mutatja százéves – és még működő – fényképezőgépét, majd egy-egy zöldtea mellé ülünk le beszélgetni a művészet hatalmáról, az opera és a természet varázsáról. Elsőként arról faggatom, milyen érzés Kossuth-díjas művésznek lenni.

– Még fel sem fogtam igazán, hogy mit jelent, de már kezdem magam elképzelni Kossuth-díjasként – mondja nevetve. – Nagyon nagy öröm számomra az elismerés, áttörésnek érzem, a pályám fontos állomásának.

Hogyan indult ez a pálya?

Mint minden gyermekre, rám is nagy hatással volt a környezet, a szülői ház. Bár a szüleim nem muzsikusok, nálunk mindenkinek nagyon szép hangja volt, sokat énekeltünk. Hatévesen kezdtem zongorázni, és el is döntöttem, hogy zongorista leszek. Bár tizenhat évesen már Liszt rapszódiáit és La Campanelláját játszottam, amikor tizedik osztályban felmerült, hogy folytassam-e, inkább az éneklést választottam, és azt kezdtem el tanulni Aradon. Ott is érettségiztem, majd jelentkeztem a kolozsvári Zeneakadémiára, de épp’ a vonal alatt voltam, vagyis nem vettek fel, de nagyon biztattak, hogy próbálkozzam újra. Ezután elvittek két évre katonának, amiről most nem szeretnék mesélni, mert elég zavaros idők voltak. Leszerelés után volt három hónapom, hogy régi tanárommal, Rudolf Eduárddal felkészüljek a felvételire. A sikeres vizsga után egy csodálatos időszak következett: az akadémián töltött öt év alatt napi három-négy órát énekeltem. Kemény munka volt, amit azonban nagyon élveztem. Csak huszonöt éves voltam, amikor Verdi-baritonként a Nabucco címszerepével államvizsgáztam, ráadásul a jelmezemet is magam terveztem. 

Hollandi szerepében

Jellemző önre most is ez a tudatosság és elköteleződés?

Azt érzem, hogy ami bennem van, azt szeretném megmutatni, ami céljaim vannak, azokat szeretném elérni, és ezért mindent meg is teszek. Ez egyfajta örvény, ami húz felfelé, és ennek a vonzásnak engedni kell. Rám az jellemző, hogy mindig nagyobbat vállaltam, mint amire képes voltam, de mindig sikerült felnőni a feladathoz. Meggyőződésem, hogy csak így lehet fejlődni. Kolozsváron kiváló tanáraink voltak, akik olyan felvételeket mutattak nekünk, amelyeken a műfaj legnagyobbjai énekeltek. Én nem leutánozni akartam őket, nem azt figyeltem, hogy milyen hang jön ki, hanem azt, hogy hol születik. Van egy képességem: ha valaki megszólal, tudom, hogy egészséges-e, milyen a lelki beállítottsága, és persze, hogy milyen hangképzési problémái vannak. Már egy ideje tanítok, ezt a képességet az órákon nagyon jól tudom kamatoztatni.

Elsősorban azonban operaénekes, ami színészi képességet, hangsúlyos színpadi jelenlétet is követel.

Színpadra lépni óriási élmény. A színész vagy énekes a pályája során leélhet ötven, hatvan vagy akár száz életet. Az operák többnyire valós történetekből merítenek, amelyeket zseniális szerzők írtak meg igazi karakterekkel, azok teljes lelki világával. Többek között tizenhárom Verdi-szerep van a repertoáromon, amelyek nemcsak énektechnikában, hanem lelkiekben is teljesen különböznek egymástól. Nagy hatással van az emberre, amikor belebújik ezeknek a figuráknak a bőrébe: gazdagít, és talán bölcsebbé tesz. Az opera már Verdi idejében sem csak szórakoztatott, hanem tanított is: megvilágította az ember belső folyamatait, hogy honnan fakad bennünk a gonoszság, a szerelem, a csüggedés, az akarat. Volt egy olyan szerepem például, amit a próbákon nem tudtam végigénekelni – olyan megrázóan gyönyörű volt, hogy egy bizonyos ponton mindig elfogott a sírás.

Macbeth szerepében

Ez a művészet hatalma.

A művészet egy szféra, ahová fel kell tudnunk emelkedni, meg kell fejtenünk, de a tudatosságot, a józanságot mégsem szabad elveszíteni. A művészet bentről fakad, és ha bentről, akkor fentről. A hit rendkívül fontos, de a hit ezerarcú: lehet hinni Istenben vagy önmagunkban, mindegy is, hogy miben, a lényeg, hogy a hit belső éberséget ad, és akkor oda tudunk figyelni az igazán lényeges dolgokra.

Beszélgetésünk elején említette, hogy a fotózás, a természetjárás és az íjászkodás jelenti önnek a feltöltődést és kikapcsolódást.

Az íjászat egy magasrendű transzcendens út, ami nagyfokú koncentrációt igényel, és különleges rezgéseket kelt az emberben. A természet számomra maga a csoda: ezer szín, ezer hang, ezer illat. A fotózásban pedig azt szeretem, hogy kísérletezhetek a látásmódommal. Szívesen rajzolok, festettem olajjal, rajzoltam szénnel, de erre már szinte semmi időm nem jut. A fotózásnál viszont közel mehetek a számomra széphez, és már meg is örökítettem. A természet földöntúli szépségeket képes alkotni, amelyeket ha lefestünk, a világ legrosszabb giccse lehet belőle, a fényképnél viszont minden szépség kibontakozhat. Épületeket, embereket – családtagokat, kollégákat – is szívesen lencsevégre kapok, de az állatok is lenyűgöznek.

Nabucco szerepében

Ők is a természet csodálatos alkotásai.

Volt egy spánielem, ami rövid időn belül négy nyelvet megtanult. Magyarul, románul, németül és olaszul is értette az olyan szavakat, mint „elmenni”, „hazahozni”, „elvinni”, „vásárolni” stb. Ha ezeket hallotta, akkor kirohant az előszobába a póráza alá és reszketett – nem lehetett nem vinni magunkkal. Lovakkal is voltak kalandjaim, mert több olyan szabadtéri produkcióban szerepeltem, ahol lóháton kellett bevonulni és énekelni, például Kufsteinben a Nabuccóban. A lóval egy rámpán kellett felmenni, nekem legelöl, a többieknek utánam. A próbákon minden rendben ment, este jött az előadás, és az a bizonyos jelenet. Ülök az első lovon, megszólal a zene, a lovász fogja a kantárat, hogy kivezesse a lovat, de az meg se mozdul. Már mindenki ideges, hogy lekéssük a belépőt, de a ló csak nem hajlandó elindulni. Nem volt más ötletem, kivettem a lovász kezéből a szárat és megsarkantyúztam a lovat – az pedig gyönyörűen elindult és beállt a megfelelő helyre. A ló okosabb volt nálunk: tudta, neki csak az parancsol, aki a hátán ül.

Rigolettóként a Magyar Állami Operaház vendégszereplésekor Kínában

Úgy tudom, nemrég költöztek a II. kerületbe.

Valóban, Újlipótvárosból jöttünk a Fillér utcába, nagyon jól érezzük itt magunkat. Az emberek valahogy figyelmesebbek, a közlekedés kitűnő, a lakás csendes és békés. A Marczibányi tér környékét régóta ismerem, és nagyon szeretek a Pasaréti tértől átsétálni a hegyen. Hidegkúton is laktam egy darabig, az is nagyon kellemes volt. A II. kerületben az a csodálatos, hogy mindent nyújt, amit egy lüktető nagyváros, de karnyújtásnyira ott a nyugalmas zöld. Rengeteg helyen jártam már a világban, sok szép városban laktam hosszabb-rövidebb ideig, de itt érzem magam igazán otthon.

Péter Zsuzsanna

KÁLMÁNDY MIHÁLY 1959. december 21-én született Biharban. Gyermekkorában zongorázni és gitározni tanult, majd 17 évesen kezdett el énekelni tanulni Aradon, Rudolf Eduárdnál. Tanulmányait a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskolán végezte el 1985-ben. 1981 és 1987 között a kolozsvári opera énekese volt, a Magyar Állami Operaház 1988-ban szerződtette.

Nemzetközi karrierjét Olaszországban, Triesztben kezdte Verdi Nabuccójának címszerepében. Négy kontinens számos országában vendégszerepel és tart mesterkurzust. Operák mellett koncerteken is közreműködik, legutóbb április 24-én, a Zeneakadémián énekelt Beethoven IX. szimfóniájában.