Hatvan év a színház szolgálatában

Körmendi János felesége szeretettel nyit ajtót minden vendégnek. Az évtizedekig a Kapás utcai rendelőintézetben röntgenorvosként dolgozó dr. Koch Gabriella ötvenöt éve társa jóban és — ahogy szavaikból kiderül — egyre többet a rosszban a súlyos betegséggel küzdő művésznek, aki két éve nem hagyhatta el otthonát:
— Ez alól csak a havi egyszeri kórházlátogatás a kivétel, mikor ellenőrzésre visz a mentő. Ezért aztán elég egyhangúan telnek a napjaim, a külvilággal leginkább a rádión és a televízión keresztül tartom a kapcsolatot.
Arra a kérdésre, hogy nem hiányzik-e a színpad, a játék öröme, Körmendi János rezignált nemmel válaszol:
— Hatvan évet szolgáltam a világot jelentő deszkákon. 1941-ben mint optikus szabadultam fel, de aztán fordult a kocka, és színész lettem. Néha persze megbántam, de a közönség szeretete mindenért kárpótolt. Most betegen, öregen is tapasztalom, érzem ennek a szeretetnek és figyelemnek a visszaáramlását. Kimondhatatlanul jól esik, hogy még ma sem felejtettek el, de a betegség sajnos nagyon sok energiámat elveszi. Megpróbálok szembenézni vele, kinevetni, de gyakran ő az erősebb. A veseelégtelenséggel hosszú évekig el lehet éldegélni, de néha felötlik bennem, hogy minek. Tudom, ezekért a morbid gondolatokért nagyon ki fogok kapni — néz félszeg mosollyal feleségére, majd a kerület ügyes-bajos dolgairól kérdezi a polgármestert, és persze szóba kerül a politika, amivel az idős művész már nem nagyon foglalkozik:
— A televízión keresztül próbálom figyelemmel kísérni az eseményeket, de bevallom, leggyakrabban a természeti filmeket játszó csatornáknál kötünk ki. Ott valahogy egyértelműek a dolgok. Az úgynevezett szórakoztató műsorok is csak elszomorítanak. A mostani szerkesztők, rendezők nem akarják gondolkodásra késztetni az embereket. Ennek nemcsak a nézők látják a kárát, hanem a fiatal színészek is, hiszen nem alakul ki körülöttük olyan közeg, amelyben tanulhatnának, nevelődhetnének. Mikor 1951-ben a Madáchhoz kerültem, olyan nagyságoktól leshettem el a műhelytitkokat, mint Uray Tivadar, Ráday Imre, Greguss Zoltán, Pécsi Sándor. Nagyszerű színészek voltak, de emellett példamutatóan éltek.
A dobozokból előkerülő régi filmekre, kabaré-előadásokra terelődik a szó. Láng Zsolt nevetve idézi fel Körmendi János Három nővér-paródiában feltűnt szőke copfjait.
— Ez a tréfás darab rendkívül jó órában született — emlékezik a művész, aki a paródiát maga írta. — Minden szó Csehovtól való, csak kicsit összekutyultam. Az apropója az 1979-ben Ádám Ottó rendezte Madách-béli Három nővér-előadás volt Almási Évával, Bencze Ilonával és Piros Ildikóval. A rendező először három fivérben gondolkodott, de Márkus Laci ragaszkodott a női szerephez. Úgy tűnik, jól is tette, Haumann Péterrel, Alfonzóval kiegé¬szülve frenetikusra sikerült a szilveszteri adás. Olyannyira, hogy a Madáchnak le is kellett venni a műsoráról a darabot, mert a nézők hahotában törtek ki a legszomorúbb pillanatokban is.
Körmendi János a Madách színház egyik vezető színésze volt annak dacára, hogy főszerepet szinte sose játszott.
— Mentül rövidebb volt egy szerep, annál jobb volt. Nem a lustaság miatt, vagy hogy kevesebbet kellett a próbákon ácsorognom, és nem is azért, mert utáltam szöveget magolni. Az általam játszott kisemberek alakja köré egy egész életet építettem fel a próbák alatt. Például egyszer egy koldus pár mondatos szerepét kaptam. Rövid jelenetében agresszíven pénzt követel az uraktól, de azok kipenderítik. Engem nagyon érdekelt, hogy ki lehetett ez az ember, hogyan vált ilyenné a személyisége, mi a titka? Miért nincs benne alázat még akkor sem, amikor pénzt próbál kunyerálni? Ez már egy regényre való anyag, ha az ember végiggondolja. Ez volt a pályám értelme, ha volt egyáltalán.
Körmendi János 1987-ben harminchat év után hagyta ott a Madách Színházat, és lett a Mikroszkóp Színpad művésze.
— A Madáchból azért jöttem el, mert sorra meghaltak azok, akikkel érdemes volt együtt dolgozni: Pécsi Sándor, Tolnay Klári, Márkus László, akik a barátaim voltak és valódi partnereim, a szívük lüktetését is éreztem. Az új igazgató azzal marasztalt, hogy most már én is a Madách nagy öregje leszek. De én azt gondoltam, hogy megette a fene azt, ahol én lehetek a nagy öreg. Persze, sokan megkérdezik, nem tartom-e rangon alulinak, hogy a Mikroszkóp Színpadhoz szerződtem. Semmi ilyesmit nem éreztem soha, én mindig azokat az embereket néztem és figyeltem, akik kifizették a jegy árát, beültek a nézőtérre, és néhány órára feledni akarták gondjaikat, szórakozni jöttek. Őket szolgáltam mindvégig.
A látogatás vége felé a beszélgetés ismét a betegségeire terelődik, amelyek egész életét végigkísérték:
— Tizennyolc műtéten estem át eddig, és érdekes módon amint éppen elindult a pályámon valami új, például kaptam egy erős főszerepet, ahol meg tudtam volna mutatni másféle arcomat is, abban a pillanatban jött a vesebaj, a tüdő- vagy a mellhártyagyulladás. Valaki ott fönn nem akarta, hogy könnyen vegyem az akadályokat, de ennek így kellett lennie. Amiért megküzdünk, azt sokkal jobban tudjuk értékelni. Azonban én minden nehézség és baj ellenére szerencsés embernek tartom magam. A legnagyobb szerencse az életemben a feleségem, ő feledtetett velem minden rám zúdult bajt, vele kárpótolt az ég azért a sok betegségért, amin átestem.
Tóth Ildikó