Hogy van, Kedves Szomszéd?

Kerületi kötődésükön kívül közös bennük az az energia és kortalanság, amivel aktívan követik a közéletet, pályájukon állandó megújulásra készek, és mindig olyat nyújtanak közönségüknek, ami több puszta szórakoztatásnál.

Több mint negyven évet töltött kerületünkben Hűvösvölgyi Ildikó Kossuth-díjas színművész, ám nagyobbik lánya kérésére, hogy egymás közelében legyenek, két éve férjével, Kisfaludy András dokumentumfilm-rendezővel Ürömre költözött. Ennek most örül csak igazán, hiszen így a járvány ellenére is mindennap láthatja szíve csücskét, hároméves Bence unokáját.

Hűvösvölgyi Ildikó

– Háziasszonyként telnek a napjaim: sütök, főzök az egész családnak, a lányaim pedig jönnek és elviszik. Csodálatos család vesz körül, amelyről gondoskodhatok, és amelynek tagjaival sokat beszélgethetek. Olyasmire is jut időm, amire már évek óta nem: a költözésből vannak még dobozok, amiket ki sem bontottunk, most éppen a könyveinket rendezzük, képeket teszünk fel a falra. Mindennap nagyot sétálok a kutyával, esténkét mesét mondok vagy énekelek, amit a telefonomra felveszek és átküldöm az unokámnak. Jó, hogy nem kell hajtani magam, addig alszom, ameddig jólesik, hallgatom a madarak csicsergését, utánanézek a növények gondozásának. Sokat olvasok, telefonozom a barátnőimmel, Takács Katival, Egri Katival, Bencze Ilonával, és gyakran leülök a zongorához. Elővettem a régi kottáimat, Debussy Arabesque-je mellett ez a dátum szerepel: 1967. december – akkor tanultam a Konzervatóriumban.

Alapvetően optimista vagyok, igyekszem meglátni a helyzet jó oldalát is, nem érzem a bezártságot sem, de hiányzik a színház. Sok előadás marad el, nekem éppen aznap lett volna premierem, amikor életbe lépett a veszélyhelyzet. Ráadásul ezt a kétszemélyes darabot én írtam Blaha Lujza naplójából.

A legnagyobb baj, hogy nem tudhatjuk, meddig tart a járvány és mi lesz utána. Főleg a mi szakmánkban sok a kérdőjel, elsősorban az, hogy mikor indulhatnak újra a színházak. És vajon lesz-e közönség, be mernek-e ülni az emberek? Egy biztos: amikor legközelebb találkozni fogunk a kollégákkal a színpadon, ott szem nem marad szárazon.

Szilágyi János

Május elején ünnepelte születésnapját az örökifjú Pulitzer-díjas újságíró, műsorvezető, Szilágyi János, aki meghallva az idők szavát, az elmúlt hónapokban Szerintem címmel podcast-műsorral jelentkezett, amelyben közéleti témákról beszélgetett közismert emberekkel.

– Az első riportalanyom Kozma Imre atya volt, akivel arról beszélgettünk, hogyan kell bánni a beteg emberekkel, hogyan viseljük el a betegségeket, majd beszélt a saját betegségéről is. Eddig nyolc riportot készítettem, mindegyikben – hasonló módon – szóba került közélet és magánélet. De kiderült, hogy ma már semmi másról nem lehet beszélgetni, csak a koronavírusról. Így hát egyelőre abbahagytam a műsort, de folytatni szeretném, ahogy elmúlik a vírus okozta felfordulás.

Még „szerencse”, hogy erről a témáról nem csinálok rádió- vagy tévéműsort, mert csak felidegesíteném magam – persze ez így is megtörténik. Felháborít a kapkodás, az információk hiánya. Nem értem, hogy mit miért tesznek, és ha nem értem, akkor úgy érzem, hogy baleknak néznek – a többi honfitársammal együtt.

A veszélyhelyzetnek megfelelően jelenleg be vagyok zárva egy lakásomnak kinéző börtönbe, amit egyelőre nem hagyhatok el. A feleségem nagyon vigyáz rám, nem enged ki, az útvonalengedélyem a konyháig szól. A sok olvasás és filmnézés mellett nekiláttam régi irataim rendezésének, aminek egyik nagy előnye, hogy sok mindent ki lehet selejtezni, a másik pedig, hogy rengeteg mindent felidéznek ezek a régi papírok, írások. Követem a híreket, amiket megbeszélek a barátaimmal – persze csak telefonon, és „lógok a neten”, talán túl sokat is.

Sokféle szituációt hoz a be- és összezártság. Biztos, hogy vannak olyan családok, amelyeket összehoz, többet beszélgetnek, többet játszanak a gyerekekkel, de rengeteg feszültség is keletkezhet, ami veszekedéssé, durvasággá fajulhat. Tulajdonképpen háborús helyzet van, csak nem dörögnek az ágyúk és nem hullanak a bombák. Mindenki bezárkózik, mindenki fél, hiszen „megsebesülhetünk”, azaz elkaphatjuk a vírust. Nem jó ez senkinek, de majd csak visszatérnek a békeidők.

Összeállította: Péter Zsuzsanna