|
|
Mi nők arra születünk, hogy szeretetet és erőt adjunk a férfiaknak és a gyerekeknek
A kerületünkben élő csodálatos színésznő és énekesnő, Gyurkovics Zsuzsa idén
tavasszal kerek születésnapot ünnepelt – amit nyugodtan le is tagadhatna. De nem
teszi, s jól teszi, hiszen példája így minden hölgy számára remény, sőt bíztatás:
lám, ebben a korban is lehetünk csinosak, kedvesek, vidámak és fittek, fizikai
és szellemi értelemben egyaránt.
A kerületünkben élő csodálatos színésznő és énekesnő, Gyurkovics Zsuzsa idén
tavasszal kerek születésnapot ünnepelt – amit nyugodtan le is tagadhatna. De nem
teszi, s jól teszi, hiszen példája így minden hölgy számára remény, sőt bíztatás:
lám, ebben a korban is lehetünk csinosak, kedvesek, vidámak és fittek, fizikai
és szellemi értelemben egyaránt. Igaz, tenni is kell érte. Gyurkovics Zsuzsa például
hetente négyszer ping-pongozni jár. De még ennyivel sem elégszik meg. Még egyszer
címmel kétrészes előadóestet állított össze a magyar és a világirodalom legszebb
verseiből, valamint a számára legkedvesebb műfajból, francia sanzonokból. Látogatásunkkor
engem is megajándékoz az est DVD-változatával, amelynek első borítóján egy színpadi
jelenet látható, hátsón pedig a művésznő unokái gyűrűjében.
- Az életem két fele: a színpad és a család – mondja Gyurkovics Zsuzsa hangjában
nem kis meghatódottsággal, ahogy a gyerekek képét mutatja.
A művésznő a kétnyelvű, szlovák és magyar dél-alföldi városkában, Tótkomlóson
született, ahová ma is rendszeresen hazalátogat.
- Nagyon fontosak a gyökerek, hogy honnan jövünk, persze nem szociális értelemben.
Az mindegy, hogy valaki paraszti származású, vagy felmenői arisztokraták voltak.
Az számít csupán, hogy szeretetben nőtt-e fel, figyeltek- e rá, becsületre, kultúrára
nevelték-e. Nekem szerencsém volt. Három testvéremmel együtt nagy szeretetben
éltünk, a természet közelében. Apám iparos ember volt, és rendkívül kreatív, mindent
maga tervezett, maga rajzolt. A színpad iránti vonzalmam is itt alakult ki, hiszen
Tótkomlóson száz éves az amatőr színjátszás! Először csak cirkuszt láttunk. Én
azonnal beleszerettem, és mondtam apámnak, hogy színésznő szeretnék lenni. Na,
erre akkora pofont kaptam, hogy kifordultam a szobából. Apám ugyanis csak azokat
a cirkuszművésznőket ismerte, akik savanyú uborkáért ugráltak és táncoltak az
utcán. A lányának nem ilyen jövőt szánt.
- Hogyan sikerült mégis megvalósítani a gyermekkori álmot?
- Egy újságban olvastam, hogy Gobbi Hilda svéd és svájci anyagi segítséggel kollégiumot
alapított, ahol ingyen lakhattak azok a szegény fiatalok, akik elhivatottnak érezték
magukat a színjátszás iránt. Így kerültem a fővárosba, ahol felvételiztem a Színművészeti
Főiskolára. Több mint ezer fiatal jelentkezett az egész országból, de csak negyvenhármunknak
sikerült a felvételi, s csupán kilencen végeztünk, köztük Sinkovits Imre, Márkus
László, Körmendi János, Gera Zoltán. Még főiskolásként a Madách Színházban kezdtem
játszani. Csodálatos partnerekkel, csodálatos előadásokban vettem részt. Főiskola
után négy évig a Nemzetiben, majd ismét a Madáchban játszottam. Közben férjhez
mentem egy nagyszerű emberhez és kiváló orvoshoz, és megszületett Gábor fiam,
akiből mára elismert közgazdász lett.
- Volt olyan szerep, amit szívesen eljátszott volna, de kimaradt a repertoárból?
- A Pygmalion főszerepe. Én született Elisa voltam, mintha Shaw egyenesen rólam
mintázta volna a figuráját. Ezt nagyon szerettem volna eljátszani, de nem adatott
meg. Éppen akkor kértek fel a szerepre, amikor férjemet Németországba hívták dolgozni,
én pedig megtudtam, hogy ismét terhes vagyok. Döntenem kellett a My Fair Lady
és a gyerek között. Döntöttem: elutaztam a férjemmel, és megszültem második fiamat,
Doktor Öcsit, aki ma - hasonlóan néhai édesapjához – szintén orvosként dolgozik.
- Mennyi időt töltöttek Németországban?
- Négy évet. Amikor hazajöttünk, egyikünknek se volt állása. Egy évig kerestünk,
próbálkoztunk újra gyökeret verni. A férjem a János, majd az István kórházban
dolgozott, végül a Vas utcai kórház főorvosa lett. Nekem nagy nehezen a Vidám
Színpadon adtak állást – legyint a művésznő, s szemén, hangján némi keserűség
érződik.
- Nem érezte ott jól magát?
- Csehov Cseresznyéskertjének főszerepe után, kétmondatos szöveget mondani Miki
egérként?! Nem voltam odavaló. Ennek ellenére hosszú éveket töltöttem ott.
- Legemlékezetesebb alakítása Edith Piaf megformálása volt.
- Hálás vagyok a sorsnak, hogy eljátszhattam ezt a páratlan énekesnőt. A Győri
Kisfaludy Színház, illetve Várady György rendező hívott a szerepre. A bemutató
országos szenzációt keltett, ezért az alakításért kaptam meg a Jászai-díjat. Három
éven át ment a darab óriási sikerrel, elvittük az ország minden szegletébe.
Közben zajlott az élet, otthon is, a színházban is. Nekem nőként mindig a család
volt a legfontosabb, a színésznő egy kicsit háttérbe szorult. De nem bántam meg,
mert csodálatos szeretetben éltünk együtt. Két nagyszerű fiam van, akikre nagyon
büszke vagyok, és most már öt gyönyörű unokám! Nem hiábavaló az áldozat. Öröm
látni, ahogy a gyerekek tovább viszik az értékeket: jól tanulnak és sportolnak,
nyelveket beszélnek, és árasztják a szeretetet maguk körül. Mi nők arra születünk,
hogy szeretetet és erőt adjunk a férfiaknak és a gyerekeknek. Boldog vagyok, hogy
szükség van rám, hogy jönnek a gyerekek, mesélnek, én meg főzök nekik, segítek,
ahol tudok. Minden napnak megvan a célja. S amíg célom van, erőm is van, amíg
erőm van, csinálom.
- Nem beszéltünk még a másik nagy szerelemről, az éneklésről.
- Már főiskolásként is énekeltem sanzonokat. Nádasdy vezette be tantárgyként
a sanzonéneklést. Énektanárom a világhírű Vályi Éva volt. Olyan remek művészek
tanultak nála, mint Domján Edit, Szécsi Pál, Máté Péter vagy Oszvald Marika.
A sanzon egy háromperces dráma. Ahogy elindul a zene, megnyílik a szívünk, majd
a szövegre figyelve nemcsak átérezzük, meg is értjük, hogy mit üzen a dal. Sanzont
énekelni számomra azt jelenti, ami költőnek a versírás. Egy eszköz arra, hogy
a belső kényszernek engedelmeskedve kifejezzem vágyaimat, érzelmeimet, gondolataimat.
Én szenvedélyesen szeretem a közönséget! Csodálatos dolog, amikor látom a szemeket,
érzem, ahogy több száz ember rám figyel, és ettől valamiféle energia áramlik felém.
És előadás végén, ahogy elcsendesedik a dal, mindenki visszatalál önmagához; újra
hisz a szerelemben, az élet szépségében és szomorúságában. Ha ez sikerül, végtelenül
boldog vagyok.
|
| |