Kedves Szomszéd
Betűméret növeléseBetűméret csökkentéseNyomtatás

Emlékeim nagyanyámról

2020. július 3.

Búcsú Göncz Árpádné, született Göntér Mária Zsuzsannától.



Göntér Zsuzsa nagyanyám a Göncz család lelke és gerince volt. Miután nagyapám, Göncz Árpád, 1957-ben börtönbe került, egyszerre szakadt rá négy gyerek nevelésének súlya, amit 1963-ig egyedül hordott. Nem lehetett könnyű neki a megszilárduló kádári társadalom peremén, egy fizetésből, mikor csak szülei és néhány közeli ismerőse segítségére támaszkodhatott.

Nagyanyám győri tanítócsaládból származott; egykeként szülei szeme fénye volt. Anyja a soproni orsolyáknál végzett tanítóként; apja Kassáról került vissza a győri rokonokhoz Trianont követően. Ambiciózus fiatal jogászként dédapámat fűtötte a vágy, hogy előrébb lépjen – így kerültek 1934-ben Budapestre, ahol a Pénzügyminisztérium ajánlott állást neki. Tízéves lányukat beíratták a Zivatar utcai orsolyákhoz, melyet Trianon után soproni apácák alapítottak. „Az igazgatónő, majd később a latintanárom is ismerték anyámat. Akkor voltak apácajelöltek Sopronban, mikor anyám tanítóképzős. Először rettenetesen idegen voltam, mert senkit nem ismertem” – mesélte nagyanyám egy interjúban.

Aztán hamar megszerette Budapestet. Tégla (ma Fényes Elek) utcai lakásukból legjobb barátnőjével együtt keresztül-kasul bejárták a Rózsadombot. „Ott laktunk hosszabban, és én nagyon szerettem; onnét jártam iskolába. Az osztálytársak negyedrésze óbudai volt; másik negyede rózsadombi. Jó társaság volt, javarészt a környékről. Meg persze ott volt Pálffy Kati barátnőm: ők voltak a második kerületi kéményseprők. Akkor a kéményseprés is reáljog volt, mint a patika, és öröklődött. Katival néha mi jártunk a rózsadombi villákba kéményseprő-pénzt kasszírozni. Nagy barátság volt ez: kezdődött az első gimnáziumban, és tartott végig.”

Tánciskolába is Kati barátnőjével ment nagyanyám. A Szilágyi Erzsébet és Werbőczy István Gimnáziumnak volt egy közös tánciskolája, ahová nagyanyám unokahúga és Árpád nagyapám is járt: „Szigorúan zártkörű volt ez, de unokahúgomék engem is beszerveztek. Harmadikos gimnazista voltam, azaz tizenhárom éves, mikor elkezdtünk tánciskolába járni, amit az apácákkal nem közöltünk. Anyám volt az elhajló: úgy határozott, hogy társadalmi életet is élni kell.”

„Unokahúgom nagy kedvenc volt a tánciskolában. Mi, Katival úgy egy-két lépéssel hátrább, de nagyon jól éreztük magunkat. Az akkori ötödik osztály volt a korban nekünk megfelelő. Volt Árpádéknak egy Kilencek nevű baráti köre. Ők voltak az osztály szellemi krémje, az okos fiúk. Szóval, mi együtt jártunk tánciskolába. Ebből az együttesből a legrosszabbul Árpád táncolt. Majd együtt jártunk korcsolyázni, decembertől márciusig. Nagyon sokat voltunk együtt. Nagy élet volt tizenhárom éves korunktól kezdve. A fiúk hazakísértek bennünket a korcsolyapályáról. Ez aztán nyáron megszakadt, mert akkor szanaszét ment mindenki a családjával nyaralni. De a korcsolya meg a tánc tartott ötödikes koromig.”

1945-ben gyökeresen megváltozott nagyanyám élete, mint oly sokaké az országban. Erről így emlékezett meg: „Bennem az volt tizenhat éves korom óta, hogy szociális munkásnak kell lennem. 1942-ben indult a Közgazdasági Egyetemen szociális gondozói képzés. Mikor érettségiztem, természetes volt, hogy oda megyek. Háromévesnek indult a képzés, amiből két év lett. 1944-ben azt mondták, hogy adnak diplomát, mert itt vannak az oroszok (…)

„Közgazdaságtant, jogot, pszichológiát is hallgattunk. Jó általános képzés volt, amit borzasztóan szerettem. Sok barátságot kötöttem, aztán együtt mentünk tájt kutatni negyvenhárom-negyvennégyben. Nagyon szép fiatalság volt, mert munkás volt, érdekes volt, jó társaság volt. Közben meg báloztunk. Hatkor kezdődött a bál; tízkor volt vége az elsötétítés miatt. Abban a dolgozatban, amit erről írtak, van egy mondat, amit nyilván én mondtam el. Hangsúlyosan ott van negyvenöttel kapcsolatban, hogy „utána semmi sem volt úgy, mint előtte.” A világon semmi nem volt érvényes, attól kezdve, hogy nem volt lakásunk; hogy én lettem a családfenntartó; hogy bejött Árpád komoly formában az életembe; hogy romok voltak; hogy apám kertészeti napszámos volt, aki előtte a minisztériumban dolgozott. Az egész baráti és rokoni körben mindenkinek így nézett ki az élete. Ott kezdődött minden újra és elölről.”

A gyökeres változásba nagyapám letartóztatása is beletartozott. 1947-ben hat hétig tartották bent kisgazdapárti tevékenysége miatt; 1957-ben újra letartóztatták, majd életfogytiglanra ítélték a Bibó-per másodrendű vádlottjaként, melyből 1963-ból szabadult. Ekkor szülei siettek nagyanyám segítségére: „Anyámnak a mai napig hálás vagyok, amiért segített a gyereknevelésben. Egyrészt ő volt a szabadság és a kert. Aztán Árpádot elvitték börtönbe – először őt kerestem, aztán dolgoztam, míg anyám otthon volt. Csodálatos nagyanya volt.” Dédapám megtakarított pénzéből házat vett Gödön, munkát vállalt kertészeti segédmunkásként, és átköltöztette nagyanyámat egy Bécsi úti bérházba, amit fővárosi alkalmazottaknak tartottak fenn. Itt éltek nagyszüleim egészen nagyapám köztársasági elnöki beiktatásáig.

Ötvenhatos elítélt feleségeként azonban nem volt könnyű Zsuzsának munkát találnia. Először bedolgozóként paplanokat tömött és gomblyukat varrt, majd csomagolóként kapott munkát egy szövetkezetnél. 1960-tól hét éven át a Sikk Szövetkezet bérszámfejtője volt, majd nagyapám műfordítói munkáját segítette gépírással. Tényleges hivatását, a szociális munkát már csak elnökfeleségként tudta újrakezdeni.

Erről később így beszélt: „Amikor 1992-ben meghalt anyám, már kezdődött a Kézenfogva Alapítvány. Először jött Engelmayer Ágnes és Isépy Mária, hogy alakulnak a fogyatékosokat támogató civil szervezetek, és ezzel a témával foglalkozni kéne. Mondtam, nosza! Akkor elkezdtem intézményeket járni, majd jöttek az elnökségi utazások, ahol mindenütt fogyatékos intézményeket látogattam, meg kapcsolatot építettem, meg néztem a példákat. Szóval tanultam a szakmát. Akkor kerestem meg Éliás Sárát, hogy kéne csinálni egy civil szervezetet. Sára akkor már a [Köztársasági Elnöki Hivatalban] volt a jogi osztályon. Ő ezt óriási lelkesedéssel csinálta, és munkájáért soha egy fillért el nem fogadott. A rengeteg jogi bonyodalmat mind ő intézte, benne az alapítást, amikor már nyüzsögtek nálunk az intézeti igazgatók. Mindenkinek kellettem volna, majd egy szép napon Soros György is itt járt, és én meghívtam magunkhoz. Előadtam, hogy csinálni szeretnék egy intézményt, de egy vasam nincs, és támaszkodnék rá. Soros abszolút lelkes volt, majd nagy tárgyalások kezdődtek, míg kiderült, mennyi pénzt is kapunk. Majd megjelent az összes intézményi vezető is. Akkor volt nagyon jó Sára, mert tudta, hogy se ide, se oda, mi függetlenek maradunk – úgy indultunk el, hogy összefogtuk a fogyatékosokért működő civil szervezeteket. Az első nagy pénzből pályázatot hirdettünk: tulajdonképpen adományosztással kezdtünk. Ettől meglett a kapcsolatunk civil szervezetekkel, és elindultunk.”

A Kézenfogva Alapítvány mára komoly civil szervezetté nőtte ki magát, amely jelentős eredményeket ért el a fogyatékkal élők életkörülményeinek javításában. Kilencvenhat évének izgalmas kanyarjai közül nagyanyám talán erre lenne a legbüszkébb. Mi, a családja, meg persze rá, nagyon! Emlékezzünk Göntér Zsuzsára még sok-sok éven át!

Benedek Márton