Kedves Szomszéd
Betűméret növeléseBetűméret csökkentéseNyomtatás

Harminc éve kerületünk lakója

2020. január 10.

A Liszt- és Kossuth-díjas dzsessz­zenész és zeneszerző pályáját 2019 decemberében Prima Primissima díjjal ismerték el.

Dés László dalait az egész ország dúdolja. Olyan filmekhez írt zenét, mint az Egymásra nézve, Szerelem első vérig, Üvegtigris, Sose halunk meg, neki köszönhetjük a Valahol Európában, a Dzsungel könyve és a Pál utcai fiúk dalait, A vágy villamosa balettdrámát, vagy a Trio Stendhallal, a Jazz+Azzal, illetve a négy kitűnő színművésszel, Básti Julival, Udvaros Dorottyával, Cserhalmi Györggyel és Kulka Jánossal készített albumokat. És ez még korántsem a teljes életmű. 

– Gyerekkoromban a XII. kerületben laktunk, de én – a hat testvér közül egyedül – II. kerületi iskolába, a Lorántffy Zsuzsanna Zenei Általános Iskolába jártam, majd a Móricz gimnáziumba, ami ugyanabban az épületben volt. Így állt elő az a helyzet, hogy a lakóhelyem környékénél sokkal jobban ismertem a II. kerületet, Pasarétet és a Rózsadombot, hiszen az osztálytársaim, a barátaim, a szerelmeim mind ide kötöttek, ez volt a közegem. A pályám indulásánál is fontos szerepet játszott a II. kerület, pontosabban a Marczibányi Téri Művelődési Központ, ahol 1974-től minden vasárnap az Interbrass zenekarral játszottunk. Ezek voltak az első fellépések, amiért már gázsi is járt.

Azért választották a szülei a zenei általánost, mert már akkor látszódott zenei tehetsége?

Már az óvodában észrevették az óvónők, hogy van érzékem a zenéhez, ők javasolták a szüleimnek. Kiváló iskola volt, a Kodály-módszer egyik mintaintézménye, amit akkor még azért nem hívtak Kodály iskolának, mert Kodály Zoltán még élt, többször járt nálunk, én is találkozhattam vele. Rajta kívül olyan világhírű művészek is megfordultak nálunk, mint a csellista Pablo Casals, a hegedűművész, karmester Yehudi Menuhin vagy a zeneszerző Benjamin Britten.

Innen már egyenes út vezetett a zenei pálya felé?

Meglepő módon az osztálytársaim zöme nem lett zenész, de az itt eltöltött, a zenével nagyon intenzíven foglalkozó évek mindenki számára meghatározóak voltak, mindenkiből zeneszerető és zeneértő ember lett. Heti nyolc-tíz énekóránk volt, valamint hangszert is tanultunk. Én zongoráztam, de úgy éreztem, hogy sosem lenne belőlem olyan zongorista, amiért érdemes lenne zenei pályát választani. Nagyon érdekelt viszont az irodalom és a történelem, és néhány évig azt gondoltam, hogy ez lesz az utam.

Mi hozta meg a változást?

A hatvanas évek vége, hetvenes évek eleje táján megismerkedtem a dzsesszel. A bátyá­mék hallgatták, és engem zavart, hogy nem értem. A klasszikus zenét már addig is tanultam, hallgattam, szerettem, a könnyűzenéből a Beatles és a Rolling Stones volt rám nagy hatással, de ez valami egészen más volt. Egyre többet hallgattam dzsesszt, egyre jobban belemélyedtem, egyre jobban elköteleződtem mellette. A dzsessz fordított vissza a zenéhez.

Vajon, ha megmarad „csak” dzsesszzenésznek, ha nem jönnek a filmzenék, a musicalek, a dalok, akkor is ennyire népszerű és a legszélesebb rétegek által kedvelt muzsikus lenne?

Nyilván nem. A dzsessz, bár rétegzenének mondják, csodálatos műfaj és hatalmas terület, amit csak az tud, aki kellőképpen elmerül a világában. Számtalan ága-boga van, számtalan stílus és megközelítés létezik. A dzsessz egyik alappillére az improvizáció, de ugyanilyen fontos benne a lüktetés, a zenei hangsúlyok, a frazeológia. Sok népszerű számról nem is tudják az emberek, hogy az tulajdonképpen dzsesszzene. Jó példa erre Bobby McFerrin slágere, szerintem, mindenki ismeri: Don’t Worry Be Happy. Azt is valószínűleg csak kevesen tudják, hogy ebben a felvételben egyetlen hangszer sincs, az összes szólamot Bobby McFerrin énekli. Szóval nem kell félni a dzsessztől, inkább kíváncsinak kell lenni rá. A kíváncsiság amúgy is egy nagyon hasznos emberi tulajdonság: az visz előre minket saját szakmánkban, de általában, a dolgok megismerésében is.

A dzsessz maradt az első számú szerelem?

Persze, ez a főfoglalkozásom. Tavaly jelent meg a Free Sounds című album, koncertezünk is, ha lehet, de sajnos nem eleget, kevés a lehetőség. 2003-ban a Szeptettemmel még országos turnékat bonyolítottunk, a Metszetek és az Utcazene című albumok is nagy példányszámban fogytak. Mára nagyon megváltozott a helyzet, főleg, ha a fiatalkorommal, a hetvenes évekkel hasonlítom össze: akkor elképesztő dzsesszélet volt nálunk, Magyarországon is.

Hogyan került más műfajok közelébe?

Belesodródtam. Először színházi előadásoknak írtam kísérőzenét. Például 1988-ban Kaposváron Ascher Tamás rendezte Nyikolaj Erdman Öngyilkos című darabját parádés szereposztásban: Koltai Róberttel, Pogány Judittal, Lázár Katival, Jordán Tamással, Molnár Piroskával, Kulka Jánossal, Bezerédi Zoltánnal. Ebben a darabban szerepelt egy pravoszláv kórus, de volt benne orosz cigányzenekar is. Ezeknek írtam én az énekét, zenéjét. Nagyon élveztem ezt a munkát és rengeteget tanultam a színházról. Több mint tíz évig dolgoztam így színházakban mindenhol az országban, és csak ezek után mertem belevágni nagyobb zenés feladatokba. Az első a Valahol Európában volt, amit 1995-ben mutattunk be az Operettszínházban.

És a filmzenék?

1981-ben kértek fel először filmzenére, ahol rögtön két dalt is kellett írni, amit Somló Tamás énekelt. Ha nem lett volna alkalmam filmzenét írni, akkor lehet, hogy a dalaim se születnek meg. Az első dallemezemet Bereményi Gézával írtuk Udvaros Dorottyának. Ez volt az Átutazó, ami 1984-ben jelent meg, és nagy siker lett, ezt követte a Hallgass kicsit!, amelyen Básti Juli és Cserhalmi György énekelt. Közben persze készítettünk lemezeket a Trio Stendhallal, sokat koncerteztünk világszerte, és egyre-másra érkeztek a felkérések filmzenére is. Így alakult ki egy többműfajú széles paletta, amit én nagyon élvezek, mert mindig más és más műfajban próbálhatom ki magam.

Olyan óriási sikerek fémjelzik színpadi zeneszerzői pályáját, mint a Dzsungel könyve vagy a Pál utcai fiúk.

1996-ban mutatták be a Dzsungel könyvét, és nemrég volt az 1300. előadás. Büszkén mondhatom, hogy ez már színháztörténelem.

Valószínűleg ez a sors vár a Pál utcai fiúkra is. A 2016-os bemutató óta elkapkodják a jegyeket az előadásra.

Sok múlik azon, hogy a mostani remek színészek, a Nemecseket alakító Vecsey H. Miklós, Boka bőrében Wunderlich József és a többiek meddig játszhatják még ezeket a srácokat, hiszen néhány év múlva érett férfiak lesznek. Már eleve veszélyes vállalkozás volt néhány évvel eltolni az eredeti szereplők korát, de nem akartuk gyerekszereplőkre bízni az előadást. A dalokhoz és a játékhoz is profi színészek kellenek, és azt, hogy a színpadon nem kiskamaszokat, hanem nagykamaszokat látunk, a közönség is elfogadja. De biztos, hogy időről időre fel kell majd újítani az előadást, és az emblematikus figurákat is cserélni kell. Az igazi kérdés az, hogy tudjuk-e majd tartani tíz, tizenöt év múlva is a mostani színvonalat. A lehetőség megvan, hiszen sorra jönnek az új fiatal tehetségek.

A dalok már önálló életet élnek. A Mi vagyunk a grundot sokan himnikus dalként emlegetik.

Ez egy fogadalmi dal. A darabnak azon a pontján hangzik el, amikor a fiúk egyenként fogadalmat tesznek, hogy másnap ott lesznek a csatában. Ez a darabnak egy kiemelten fontos pillanata, és a dal a közös ügy melletti elköteleződést erősíti. Nem nehéz megfejteni, hogy a grund a haza metaforája. Tudtuk, hogy ha sikerül jól megírni ezt a dalt, akkor az a darab végén is elhangozhat, és ezzel egy kis oldást adhatunk a borzalmas végnek. Mert a regény és a színdarab vége is szörnyű tragédia: meghal a kicsi, gyenge, de emberi nagyságában kiemelkedő hősünk és elvész a haza. Színházi, főleg zenés előadásoknál azonban nagyon kockázatos így befejezni egy előadást. Szükség van valamiféle felemelő közösségi élményre, amely persze nem meghamisítja a történetet, hanem erősíti azt. Ezért kell, hogy a végén visszajöjjenek a színre a srácok, és hangozzék el még egyszer a fogadalmi dal. Ez adja a végén a katarzist, hiszen itt már új értelmezést kap a dal. A „Grund” ekkor már nemcsak a Pál utcai fiúké, hanem mindannyiunké. Estéről estére körülbelül ezeregyszáz néző nézi végig Nemecsekék történetét. Hányféle ember, hányféle gondolkodás, és mégis összekovácsolja őket az a gondolat, hogy lehetünk bár nagyon különbözőek, itt élünk együtt, ezen a „földdarabon,” amit Magyarországnak hívnak, és itt kell nekünk együtt boldogulni. Nem külön, és főleg nem egymás ellen, mert abból még soha semmi jó nem származott – tekintsünk csak vissza a magyar történelem „zivataros századaira”. Lehet, hogy ez közhelyesen hangzik, de fontos és igaz.

A napokban ünnepelte születésnapját. Mit kíván magának? Milyen tervei vannak?

Ha adna nekem egy üres papírlapot, tele tudnám írni a terveimmel. Az utóbbi időben erősen foglalkoztat Petőfi, főleg életének utolsó néhány éve. Rövid életében többet élt, mint más nyolcvan év alatt. Miközben egy életszerető, folyamatosan szerelmes fiatalember volt, az egyik legnagyobb magyar költő lett, akit egész rövid életében hazájának sorsa és kultúrája izgatott, ezért sokat is tett, és aki nem mellesleg még a világtörténelemben is szerepet játszott. Sajnos, az iskolában nem így tanítják, a gyerekeknek már csak a március 15-i – sokszor sablonos – ünneplés jut róla eszükbe. Ezen szeretnék változtatni egy musical vagy inkább opera segítségével. Nagyon izgalmas, de nehezen megfogható téma. A munka mellett az életem másik fontos területe a család, ahol szintén izgalmas dolgok történnek: egyre gyarapodunk, unokák születnek. Azt kívánom, hogy a szeretteim egészségesek és boldogok legyenek és nekem maradjon meg az erőm, hogy foglalkozhassam a végtelen számú tervem, ötletem és vágyam megvalósításával. Mert annyi minden van, amit még nem csináltam.

Péter Zsuzsanna