A forradalom szimbóluma

 Október 23-án a műegyetemisták menete délután fél háromkor indult a Műszaki Egyetem elől a Bem-szoborhoz, ahol a délelőttös műszakból érkező munkások nagy számban csatlakoztak a fiatalokhoz.

 Az előre bejelentett tüntetésnek nem volt irányítója, vezetője, még ha alkalmi, alig hallható szónokként Veres Péter író, korábbi honvédelmi miniszter meg is próbált beszédet intézni a lelkes sokasághoz. Zimándi Pius István irodalomtörténész írja naplójában:

„A zsibongás, a tömeg óriási és egyre nő. Jelszavak röpködnek, énekek hangzanak. […] Aztán ütemesen hangzik a kiáltás: »Nemzeti zászlót a laktanyára!« A Bem-szobor háta mögött ugyanis laktanya van. Ablaka tele van katonákkal, sőt a tetőn is kiszedték itt-ott a cserepeket a bakák, és ott dugták ki fejüket, a kéményen is többen állnak. A teret körülölelő többi ház ablakaiban, sőt a háztetőkön is emberek, főleg fiatalok, szinte fürtökben. A tömeg mellett az úttesten teherautók sorakoznak, ezeken jöttek be a munkásifjak a tüntetésre a gyárakból és a külvárosokból.

Az autók nemzeti színű szalaggal, zászlóval díszítve, vörös zászló sehol. Nemzeti színű annál több. És most már még több, mert a tömeg nagy éljenzése közt a laktanyára kitűzik a zászlót, mégpedig hármat, egyet a tetőn, a cserepeken keresztül. Új tömeg érkezik, egyetemisták, sok magyar zászlóval. A zászlókon a kommunista címer vagy eltakarva, vagy összetűzve, hogy ne lehessen látni, sőt van egy rongyos zászló is: a közepéből kivágták a kommunista címert […] Hirtelen ismét nagy taps és éljenzés: hosszú póznán nagyalakú Kossuth-címert visznek a szoborhoz, ahol magasra emelik.”

Zimándi és sok más résztvevő elbeszéléséből kiderül, hogy a Bem téren tűnt fel először a forradalom szimbólumai közül a lyukas nemzeti zászló. Az ifjú szerzetespap és irodalmár kétkedve állt az emberek között, nem mert hinni a szemének, hogy ami a Bem téren történik, az túlnőhet a tüntetésen: „És most pár szót erről a tömegről. Túlnyomó részük egyetemista, de képviselve van itt minden réteg és minden kor. A mellettünk lévő akácfa ágain 10-12 éves diákgyerekek álldogálnak kapaszkodva. Ők követelik a leghangosabban: »Tiszta választást!« pedig ők már ebben a rendszerben születtek és nevelődtek. […] azért egy kicsit mégiscsak forradalom ez. Az emberek olyan bátrak, hogy minden eddigi képzeletet felülmúl”.

A késő esti órákban a rádió előtt kirobbant fegyveres felkelés reggelre átterjedt a budai oldalra, a legjelentősebb ellenálló góc kezdettől a Széna téren és környékén volt. A munkásokból, ipari tanulókból és diákokból álló, nagyjából háromszáz fős csapat elfoglalta a földalatti-építkezés üresen álló munkásszállóját, és azt alakította bázisává. Egy 24 éves egyetemista irányításával ellenőrzésük alá vonták a környéket, a Széna téren pedig a Déli pályaudvarról eltolt és felborított vasúti kocsikból barikádot építettek.

Szabó János, az 59 éves gépkocsivezető október 26-án csatlakozott a felkelőkhöz. A Lövőház utcában lakott, és készséggel segített a „gyerekeknek” lepakolni a fegyvereket egy teherautóról. Saját elmondása szerint épp egy puskát nézegetett, amikor rászólt egy fiatalember: „Na, bátyám, ha már a kezében van, tartsa is meg, és maradjon köztünk azzal a nagy bajuszával, legalább megismerjük”. Már másnap harcba szálltak egy nagyobb ÁVH-osztaggal a felkelők, akiknek soraiban három Bem laktanyabeli katona is volt, és visszaverték a támadást. Ugyanekkor a szovjetek is egy lövész-gárdahadosztályt küldtek a térségbe, hogy semmisítsék meg a felkelőket, de ők a Széna tér házaiban és a Budavár vendéglő tetején foglalva állást az oroszokat is visszaverték.

Szabó bácsi nagyon népszerű volt a Széna téri „srácok” között, akik csakhamar megválasztották főparancsnoknak. A tűzszüneti tárgyalások után a felkelők közösen járőröztek a Bem laktanya katonáival és a csoport később, a forradalom győzelmével betagozódott a Nemzetőrségbe. A szovjet hadsereg november 4-én kezdődött második intervenciójával szemben azonban már gyengének bizonyultak. A Széna tér házaiból ugyan össztűz zúdult az ismét beözönlő szovjet erőkre, de a páncélosokban még a benzines palackokkal sem tettek nagyobb kárt, a komoly pusztítást végző aknatámadás ellen pedig végképp nem tudtak védekezni.

Hetedikén este elhagyták a várost, hogy a fegyveres ellenállást kitereljék a hegyekbe. A felkelők egy kisebb maradványa a pesthidegkúti SZOT-üdülőben egészen november 13-ig tartotta magát. A forradalmat követő megtorlások során tizennégy Széna téri felkelőt sújtottak halálbüntetéssel, köztük Mansfeld Pétert és Szabó Jánost is, utóbbbit az elsők között, 1957. január 19. végeztek ki.

Verrasztó Gábor