Pesthidegkút kétszáz éve

Dr.Czaga Viktória helytörténész a Klebelsberg Kultúrkúriában július 4-én a II. kerületi Német Kisebbségi Önkormányzat szervezésében az 1946. évi kitelepítés emlékezetére rendezett német napon elhangzott előadásának szerkesztett változatát olvashatják Pesthidegkút kétszáz évéről.

A két szerző éppen hogy csak megemlíti Kurcz János Ignác bárót, Hidegkút első földesurát, aki a 18. sz. elején szerződést kötött az ide érkező telepesekkel a falu benépesítésére és felvirágoztatására. Érdemes tehát Kurcz bárót közelebbről is megismerni, s tudni róla, hogy a német — vagy osztrák — származású báró kb. 1682-től állt I. (Habsburg) Lipót szolgálatában, s lett a bécsi császári kamara tanácsosa. 1690 és 1694 között a Pozsonyban működő Magyar Királyi Kamara, majd 1694-től 1713-ig, haláláig a Budai Kamarai Felügyelőség tanácsosa. Ez utóbbi magas hivatalában foglalkozott — többek között — a török alól felszabadított, hadjárta magyarországi területen az élet újbóli megindításával, s e feladatok között a legfontosabbal: a fegyverváltság megállapítása és lefizetése után a régi földesurak vissza-, s az újak behelyezésével birtokaikba. Kurcz báró maga is a fegyverváltság megfizetésével jutott Hidegkút birtokába. S hogy miért esett a választása éppen Hidegkútra? Talán, mert a Buda 1686-os ostromakor lakatlanná vált falu a városhoz közel feküdt. Biztosan nem tudni, mint ahogy azt sem, hogy szert tett-e még további magyarországi birtokokra. Ha igen, akkor halála után a családja számára azok is elvesztek Hidegkúttal együtt. Kurcz bárót ugyanis nem honosította a magyar országgyűlés, nem iktatták be magyarországi nemesnek, tehát birtokai sem voltak örökölhetőek. Így vált lehetővé, hogy 1713 után Hidegkút Mohács előtti földesurainak, a Podmaniczkyak leányági örökösei, a Terstyánszky- és a Szunyogh-család tagjai jussanak Hidegkút birtokába.

Kurcz báró a Fekete erdő és a Rajna vidékéről hívott telepeseket Hidegkútra, és jelentős adókedvezményben részesítette őket. Az egyezségük szerint a földesúr pontosan kijelölt határok között földet biztosít számukra, amelyet a legjobb tudásuk szerint kellett művelniök. Három évig csak a kilencedet fizették, minden más adótól mentesültek. Három év múlva minden ház után 6 guldent (német birodalmi forint. Cz. V.), és minden lakos után 3 guldent tartoztak fizetni. A házépítéshez az erdőből a fát a földesúr utalta ki, a makk érésekor minden ház 2–3 disznót makkoltathatott az urasági erdőben, ha többet vittek ki, akkor házanként két pár tyúkot és két kacsát kellett fizetni. Amennyiben a telepes szőlőt ültetett, hét évig adómentességet élvezett, utána tizedet kellett beadnia, a szabad bormérés időpontjait azonban az uraság határozta meg. A letelepedők viszont vállalták, hogy csak a földesúr beleegyezésével költöznek el, s csak akkor, ha helyettest hagynak hátra és lefizették a költözési illetéket. A szerződést 1711. július 5-én tíz családfő írta alá, s közülük némelyiknek leszármazottai ma is Hidegkúton élnek: Jacob Schenfeldner, Martin Klostermayer, Nicolaus Paur, Andre Halbwachs, Martin Rohabicz, Mathias Holtzinger, Joseph Heuber, Franz Kuhlenhafer, Gottfried Hueber, Andre Schenfelner.

A betelepülés azonban nem köthető egyetlen dátumhoz, a lélekszám lassú növekedése arra utal, hogy az a további években, évtizedekben is tartott: 1725-ben 33, 1739-ben 40, 1770-ben már 120 háztartás adózott a földesúrnak.
A telepesek első generációja kemény munkával, az elvadult terület termővé tételével teremtett otthont és biztosított megélhetést magának és családjának. Hidegkút földrajzi adottságai miatt azonban a földművelésre alkalmas terület nagysága korlátozott, a legelő és a rét kevés volt, így jelentős számú állat tartására nem nyílott lehetőségük. A kertkultúra fejlődött olyan szintre, hogy a megtermelt zöldség, burgonya, gyümölcs, illetve a tej, tejtermék, tojás — amely biztos piacra lelt Budán és Óbudán — szerény megélhetést tudott nyújtani a családoknak.
A Mária Terézia által bevezetett úrbérrendezés (1767) adatai szerint az összeírt jobbágytelkek között egésztelkes nem, csak féltelkes található, illetve magas a föld nélküli zsellérek száma: 71 féltelkes jobbágy és 54 zsellért élt a faluban. Alig húsz év múlva, 1787-ben, a II. József által elrendelt népszámlálás szerint pedig már csak 64 a féltelkes jobbágyok száma, ezzel szemben a zselléreké 113, azaz megduplázódott.

Joggal merül fel a kérdés, hogy mekkora lehetett Hidegkút lakosainak száma a XVIII. század végén? A korabeli magas születési, s az ugyancsak magas halálozási számot figyelembe véve, s az egyes családok létszámát átlagosan 5–7 főben megállapítva, nem járunk messze az igazságtól, ha a lélekszámot 885 és 1239 között határozzuk meg.
Hidegút németajkú lakosságának életében a katolikus vallás fontos szerepet töltött be: alakította szokásaikat, ünnepeiket, s meghatározó szerepe volt abban is, hogy az 1800-as évek elejétől álló máriaremetei kicsiny kőkápolnából a 19. század végére messze földön híres búcsújáró hely legyen, kegytemplommal. A település első temploma, a középkori alapokra épült ófalui templom 1736-ban már állt, főoltára és barokk szószéke 1760-ra készült el.

A falu közigazgatásáról biztos adataink csak a 19. századból állnak rendelkezésre, jóllehet már a 18. sz. elején kialakulhatott. Élén a bíró állt, akit a helyi viszonyok között tekintélyes, köztiszteletben álló családok adtak. Évenként választották a földesúr, majd a 19. sz. második felétől a járási szolgabíró három jelöltje közül. A választás nem jelentette azt, hogy mindig új személy került a bírói székbe, ellenkezőleg. Gyakran előfordult, hogy némelyik bírónak sikerült több éven át megőrizni első helyét a falu vezetésében. 1896-ig a bíró mentesült a helyi adó fizetése alól, s igen csekély javadalmazásban is részesült. Ez évtől azonban neki is adóznia kellett, ezért addigi 50 ft-os fizetését 70 ft-ra emelték. A kiegyezéstől a II. világháborúig kb. nyolc család 25 bírót adott a falunak.
A bíró mellett egy négy, később hat főből álló, az esküdtek (bizalmi férfiak) testülete alkotta a falu elöljáróságát, képviselő-testülete pedig húsz főből állott. Mind az esküdtek, mind a képviselő-testület tagjai további tisztségekre is megválaszthatók voltak, pl. közgyámnak, pénztárnoknak. A község alkalmazott kisbírót, éjjeli őröket, szőlőcsőszöket, vadőrt, koldusbírót, mezőőrt, éjjeli tűzőrt, tehenészt, kanászt, harangozót, templomszolgát. A közigazgatás szakszerű viteléért pedig a jegyző felelt.

Hidegkúton kezdetben a kornak megfelelő alapfokú oktatásból is csak a legszükségesebbeket tanították. A gyerekek korán kezdtek dolgozni a földeken, a háztartásban, s többnyire csak télen jártak iskolába, amikor nem volt munka számukra a földeken vagy a háztartásban. A 18. században a tanító jegyző, kántor, harangozó is volt egy személyben, később már csak a kántori hivatást űzte a tanítói mellett. A tanítás kezdetben egy, közös teremben folyt minden tanuló számára, majd szétválasztották a fiúkat és a lányokat, végül életkor szerint is elkülönítve oktatták őket. Ehhez azonban arra volt szükség, hogy a község állandóan és folyamatosan jelentős anyagi áldozatot hozzon a tanítás feltételeinek megteremtéséért. Amíg csak egyházi iskola működött Hidegkúton, azaz 1881-ig, a kántortanító az egyháztól kapta fizetését, de a falu munkája megbecsüléseként, plusz javadalmazásban részesítette: földet juttatott számára. 1887 áprilisáig Pollák Mátyás a falu kántora és egyben tanítója, őt váltotta fel májusban Kretsi Károly kántortanító. A századfordulón tűnik fel id. Ormai (Olejnik) Antal tanító neve is, akinek fia a két háború között szintén Hidegkúton tanított. Az ófalui elemi iskola 1884-ben épült, két tanteremmel és két tanítólakással, a századfordulóra pedig már négy tanteremmel rendelkezett. Az épület 1961-ig szolgált iskolai célra.

A 19–20. század fordulóján az infrastruktúra teljes hiánya jellemezte a falut: burkolatlan utcák, sártenger, csatorna, vízvezeték, közvilágítás teljes hiánya. A 20. sz. elejétől azonban megindult az ígéretes, ámbár igen lassú fejlődés. A fővárosból Hűvösvölgyig kiépült villamosvonal helyi, személyfuvarozásra alakuló vállalkozásokat hívott életre, amelyek állandóvá tették a közlekedést a fővárossal, s 1912 márciusában döntött arról a képviselő-testület, hogy a községháza, a bíró lakása, valamint három községi híd mellé lámpákat állíttat, hogy azok „a nem holdvilágos éjszakákon a község közmunka-pénztárának költségén világítsanak.”

A 20. század küszöbén Hidegkút lakossága továbbra is gazdálkodásból élt, s a népességszaporulat, 1900-ban 1559 fő, továbbra sem volt kiugró. A háztartások, helyi ipar hiányában, önellátóak. A szolid plusz jövedelmet még mindig a piacra szállított zöldségfélék, gyümölcs és tejtermék eladása biztosította. Az egyetlen ipari tevékenység, a falu határában folyó kő- és kavicsbányászat – s ehhez kapcsolódóan a mészégetés, téglagyártás – nem számottevő, de velejárója a fuvarozás, az egyik leggyakoribb foglalkozás lett. 1910-ben három, a Parsch, a Szunyogh és a Steinbach kőbánya működött Hidegkúton és három mészégető kemence üzemelt, de ezek egyike sem foglalkoztatott jelentősebb számú helyi munkaerőt.

A lakosság létszáma közvetlenül az 1. világháború után először a duplájára nőtt, 1920-ban 3229-ra, 1924-ben pedig már 7209 lélek élt a községben. A hirtelen növekedés egyik oka az Ófalu körül létrejött nyaralótelepek: Hársakalja, Széphalom, Máriaremete, Remetekertváros, Várhegy, Kővár, Szögliget és Erzsébettelek, azaz a fővárosi polgárok fokozatos kiköltözése a fővárosból. A 20. század elejétől már nemcsak kirándulni vagy búcsúba jártak Hidegkútra, hanem menekültek a magas városi adóktól, s itt a megélhetés is jóval olcsóbb, mint a fővárosban, ráadásul könnyen juthatnak építkezési telekhez, ingatlanhoz. Volt, aki csak nyaralót épített de egyre többen választották állandó lakhelyül Hidegkutat. Amit vállalniok kellett, az a városi kényelem – a kommunális szolgáltatás – teljes hiánya. Ez a magyarázata annak, hogy elsősorban kishivatalnokok, kistisztviselők, nyugdíjas katonatisztek, tanítók, tanárok, iparosok, rendőrök, postások jöttek lakni Hidegkútra.

Ez a kiköltözési hullám azonban nem érintette Ófalu német közösségét, akik zavartalanul élhették mindennapjaikat, ápolhatták hagyományaikat. A község nemzetiségi arányait a lakosságnövekedés másik oka, az 1. világháború utáni trianoni békeszerződés következménye fordította meg végérvényesen: az elcsatolt országrészek menekültjei közül sokan találtak itt otthonra. 1920-ban 1329 magyar és 1861 német, 1927-ben 1697 német és 1584 magyar élt a községben, 1938-ban pedig a több mint hétezer lakos 80 %-a magyarnak, s csak 20 % vallotta magát németnek.
1920-ban a helyi iparosok száma 78, a kiskereskedőké, akik szinte kizárólag szatócsok, 14. A lélekszámhoz viszonyítva az állatok száma igen alacsony, mindössze 155 lovat, 237 szarvasmarhát és 368 sertést tartottak nyilván.
A húszas évek elejétől önálló csendőrőrs működött Hidegkúton, s a harmincas évek elejétől rendszeresen, évente két-három alkalommal tartottak panasznapot a községben. Az időpontot a járási főszolgabíró tűzte ki, amikor is személyesen megjelent a községházán, és várta a helyi lakosok megjelenését és panaszait. 1931-1932-ben egy panaszos sem jelentkezett.

A II. világháború közvetlen pusztításai megkímélték Hidegkutat. Lakosságának létszáma azonban közel tízezerre nőtt a bombázások elől menekülők fővárosiak miatt. A község területén, 1944 nyarán jelentős létszámú német és magyar zászlóaljak állomásoztak, 1944. karácsonyán pedig a Vörös Hadsereg katonái vonultak be a faluba.
Az elöljáróság emberfeletti erővel szervezte meg a lakosság ellátását Buda ostromának ideje alatt, amit különösen nehézzé tett, hogy a szovjet katonák a lakossággal együtt élték fel az élelmiszertartalékokat. Beszerzésre, pótlásra pedig itt, közvetlenül a budai ostromgyűrű mögött, nem nyílott lehetőség. A nehézségek ellenére 1945. április 4-ig ínségkonyha működött a faluban. A szovjet katonák kivonulása után, a fenyegető éhínség megelőzésére az elöljáróság megbízottai vidékre indultak élelmiszert vásárolni. A közbiztonság teljes hiánya, a szovjet hadsereg katonáinak kiszámíthatatlan viselkedése rendkívül bizonytalanná tette az eredményt. Gyakran előfordult, hogy az elöljáróság és a hidegkúti szovjet parancsnok orosz nyelvű kísérőlevelével útnak indult gazdáktól elvették a lovat és a szekeret, őket pedig néhány napos helyi közmunkára vitték. Kiszolgáltatottságukat csak fokozta nevük alapján nyilvánvaló származásuk.

1946 tavaszán, éppen hogy megindultak a tavaszi mezőgazdasági munkák, éppen hogy hírt kaptak a fogságba hurcolt családtagokról, midőn májusban sor került a kitelepítésre: Ófalu 1489, az 1941-es népszámláláskor magát német anyanyelvűnek valló lakosából 1320 személyt telepítettek ki, mentességet csak nagyon kevesen kaptak. Az elhagyatott német (sváb) portákra nincstelen alföldi mezőgazdasági munkásokat és a Felvidékről elűzött magyarokat telepítettek.
A kitelepítés Pesthidegkút-Ófalu német ajkú lakosságának mind a mai napig ki nem hevert veszteséget jelentett, s érezhetően visszavetette a falu fejlődését, nyomott hagyott arculatán. A község önállósága sem tartott sokáig. 1950-ben Nagy-Budapest kialakításával a csatlakozás, jóllehet évekkel a kitelepítés után történt, felszámolta a helyi szerveződéseket, egyesületeket, megsemmisítette a maradék helyi identitástudatot is.

Pesthidegkút a főváros részeként továbbra is magán hordozta múltjának „terhét”, a svábnak és vallásosnak elkönyvelt település bélyegét. Fejlesztését 1948, a fordulat éve után a kommunista városvezetés tudatosan mellőzte.

Dr. Czaga Viktória helytörténész