Életmód
Betűméret növeléseBetűméret csökkentéseNyomtatás

Az Orvos a családban szerzője

2019. december 14.

Több generáció könyvespolcán ott állt és még ma is áll sok helyen dr. Szendei Ádám könyve, ami több kiadásban félmillió példányban jelent meg. 

Sokszor nézegettem én is a borítóján lévő doktor bácsit, akinek fehér köpenye betűkből volt kirakva, kezében orvosi táska. Az Orvos a családban, közel ötven évvel ezelőtti megjelenésekor hiánypótló munka volt, az egészségügyi felvilágosítás színvonalas, közérthető eszköze. Szerzője születésének századik évfordulója kapcsán lánya, dr. Szendei Katalin, az Ady Endre utcai rendelő háziorvosa idézte fel édesapja alakját, munkásságát.

– Anyai nagyapámék –Dobrovits Károly építőmester és családja – 1922-ben költöztek a Kapy utcába, apám oda nősült 1944-ben, így én ott nőttem föl. Gyerekkoromban a környék még falu volt, mellettünk kukoricással. Nagyanyám, aki vidéki asszony volt, disznót és csirkét tartott. Mi, gyerekek télen fölmentünk a Verecke úton a Gugger-hegyi kilátóig, és ródlival lecsúsztunk a Pasaréti térig. A Kapy utca makadámút volt, előttünk árokkal, gyakorlatilag forgalom nélkül.

Apám 1919. november 26-án a Tolna megyei Dúzson született hatodik testvérként, és mint szegény, okos gyereket a tanítója elküldte Pécsre a jezsuitákhoz gimnáziumba. Ott tanult nyolc évig, majd Szécsényben lett ferences kispap. Egy év után mégis Budapesten, az orvosi egyetemen folytatta tanulmányait. Egyik testvére a Margit körúton volt ferences, ők finanszírozták a tanulmányait, így jutott el Pasarétre is. Itt ismerkedett meg anyámmal, majd miután elvégezte az egyetemet, összeházasodtak és ideköltözött a Kapy utcába. Nemrég tudtam meg, hogy az ő évfolyamuknak nem volt szigorló éve a háború miatt, mert gyorsan kellettek az orvosok. Végzés után Issekutz Béla farmakológus professzorhoz került a Gyógyszertani Intézetbe, aki amúgy szintén a II. kerületben, a Hidász utcában élt 93 éves koráig. Többször találkoztam is vele Pasaréten.

Az én egész életem is a II. kerületben telt. A Fenyves utcába kezdtem járni iskolába, mire hatodikos lettem, elkészült a Törökvész úti iskola, ahol olyan tanárok dolgoztak ’56 után, akiket nem engedtek gimnáziumban tanítani, ezért mi nagyon jól jártunk. Legnagyobb élményem Gubcsó Rózsi néni és Morvay Klári néni, volt osztályfőnökömmel haláláig tartottam a kapcsolatot. 1965-ben a Jurányi utcai Hámán Kató Gimnáziumban érettségiztem, még azzal is maradtam kerületen belül. Az orvosi egyetemet cum laude végeztem, majd a Kútvölgyiben voltam belgyógyász másfél évtizedig, 1971. október 1-je óta dolgozom itt az Ady Endre utcában, ez a második munkahelyem.

Apám a III. Sz. Belgyógyászati Klinikán dolgozott adjunktusként, onnan ment rokkantnyugdíjba 1957-ben. Gyerekkorában tébécés volt, de mozgásszervi panaszai megmaradtak, már bicegett, mikor az öcsém 1953-ban megszületett. Akkor viszont volt egy taxibalesete itt, a Kapy utcán, a házunk elől begurult az árokba. A gerince bevérzett, kétszer műtötték Pécsett, de állapota fokozatosan romlott, ezért 1960-tól 1991-ben bekövetkezett haláláig tolókocsiban ült, és a kezei is fokozatosan lebénultak.

Hogyan fogadta az édesapja, hogy nem tud mozogni? Hogyan sikerült pályát módosítania?

Három csodálatos újságírónak is köszönheti, hogy ő is azzá vált: Hevesi Endrének, aki a Népszabadság tudomány-technika rovatának szerkesztője volt, Simonffy Gézának, a Magyar Rádió tudományos rovata egyik alapítójának, Pálfy József újságírónak, aki a Ribáry utcában élt és a Delta című újság, majd műsor szerkesztőjének, Várhelyi Tamásnak. Apám első cikke 1957-ben a Népszabadság tudomány-technika rovatában jelent meg. Nagyon közérthetően írt. Aztán készültek vele rádióműsorok is, jöttek a rádiósok busszal, beálltak a Kapy utcába és kihúzták a zsinórokat, úgy vették fel az adásokat nagy magnószalagokra. Hoztak egy-egy színésznőt is magukkal, például Mednyánszky Ágit, aki beolvasta a kérdéseket.

A családban a férjem, Glanz János baleseti sebész folytatja az újságírás hagyományát, ő indította el az Informedet, ami egy internetes, közérthető orvosi portál, az orvos válaszol rovatot én készítem. Sokszor adok egy második szakvéleményt, vagy a leleteket magyarázom meg. Ez apámtól ragadt rám. Az Orvos a családban mellett apám megírta a Gyógyszer a családbant is, aminek a legutolsó kiadását már én szerkesztettem, majd a legutolsót már én írtam.

Hogy élte meg a család édesapja állapotát?

Sokat voltunk otthon, egy kicsit be is zárva, de a családnak jót tett, hogy leültünk együtt ebédelni, apám gépírónője is velünk evett. Állandó vendégeskedés volt, rendszeresen vacsoráztak is nálunk apám munkatársai. Volt egy vendégkönyvem, aki érdekes volt, azzal aláírattam. Amúgy hamar lettem felnőtt. Anyám 52 évesen meghalt, amikor a fiammal terhes voltam, és ott maradt apám a tolókocsiban. De mindig volt mellette valaki, aki ellátta. És még megérte a rendszerváltás utáni első választást is.

Ügyes és okos volt, utaztunk is sokat. Akkoriban gyógykezelésre lehetett meghívó útlevelet kapni Nyugatra, így már 1959-ben kinn voltunk Németországban, Freiburgban. Együtt, egy hónapra elmentünk hármasban, öcsémre addig a nagymama vigyázott. Olaszországban is jártunk, a tolókocsit feltettük a csomagtartóra, anyám vezetett. Apám sokat dolgozott, jól keresett; a ’60-as években már Mercedese volt, hidraulikus emelővel könnyen be tudtuk ültetni, autóztunk, neki ez volt a kimozdulás.

Mennyit írt?

Nagyon sokat. Járatták neki a svájci, német és angol nyelvű folyóiratokat. Németül is jól tudott, mert sváb származású, Szinger Ádám néven született, de a ferences pap bátyjának magyarosítani kellett, így lettek Szendeiek. Eszméletlen szegények voltak, apja meghalt, mikor ő született, egyetlen gyerekkori fénykép sem maradt róla. Apám az eszével, a szorgalmával tudott kiemelkedni. Volt egy notesze, amibe a betegekről írt jegyzeteket és még otthon, az íróasztalnál is rajtuk gondolkodott.

Mit tanult meg az édesapjától?

Mindig hittem az ész, a tanulás, a kitartás erejében. Ő a semmiből küzdötte fel magát. Semmilyen rendszer elvtelen kiszolgálója nem volt, soha nem lépett be semmilyen politikai szervezetbe, kicsit társadalmon kívüliek voltunk, de mindig megtalálta azokat az embereket, akikkel együtt lehetett dolgozni. Megtanított az önálló gondolkodásra és arra, hogy az ember nem esik hasra senki előtt.

Milyen kedves karácsonyi emléke van a Kapy utcából?

Bár borzasztóan hamisan énekelek, de a gyerekeimmel együtt is mindig el kellett énekelni a karácsonyi énekeket, mert azok visszahozták gyerekkorom karácsonyait, és a kicsit viharvert gyerekkori jászol is megvan még.

Zsoldos Szilvia