Életmód
Betűméret növeléseBetűméret csökkentéseNyomtatás

Legyen egy életre szóló kapcsolatunk

2019. február 2.

Az idei Házasság hete jelmondata: Randevú egy életen át. Dr. Viczián István és felesége, Viczián Istvánné Bárczay Mária már több mint fél évszázada osztja meg egymással mindennapjait. Három gyereket neveltek fel.

Nyolc unoka boldog nagyszülei. Sokat kalandoztak, de igazán otthon Pasaréten, a „nagy faluban” vannak, és két gyermekük is a közelükben él a családjával.

Mária: – Amikor a Műszaki Egyetemre jöttem tanulni Debrecenből, ennek a Branyiszkó úti lakásnak az egyik szobájában laktam István nagynénjénél.

István: – Az esküvő utáni közös életünket is itt kezdtük. Akkoriban még albérlő volt minden szobában, olyan volt a lakás, mint egy diákszállás.

Marikával 1964 szilveszterén ismerkedtünk meg jobban, majd ő még visszament Debrecenbe, így hosszas levelezés után április 4-én találkoztunk csak újra személyesen, egy kiránduláson. Megvan az összes levél, bár  azóta nem olvastuk újra őket. Mivel geológus vagyok, és a pasaréti református egyházhoz tartozom, a hosszas levelezés elméleti kérdése az volt, hogy hogyan lehet összeegyeztetni a geológiát és a teremtéstörténetet. A kérdést azóta sem tudtam egészen megoldani…

Egész életemben volt bennem egy bizonytalanság, hogyha valami jót kitalálok, később mégis rájövök, hogy az mégsem olyan jó. Neki ezt a bizonytalanságomat elmondtam a kapcsolatunkról a kiránduláson, a szüleimnek viszont már úgy számoltam be, hogy minden rendben van, megtaláltam az igazit. Ezt neki is rögtön megírtam, így minden hamar tisztázódott.

Hasonló és ismert családi háttér

M.: – István dédanyja és az én nagyapám testvérek voltak. Nem annyira közeli ez a rokonság, de a családba való beilleszkedésemet nagyban elősegítette. Szüleim a háború előtt vidéken laktak, gazdálkodtak. Édesapámat behívták a jászberényi méntelephez katonának, majd az egész méntelep a lovakkal együtt kiment Ausztriába, vele az egész család is. 1945-ben hazajöttek lovastul, de a gazdaságukba már nem tudtak visszamenni, így Budapesten ragadtak. Két bátyám 17 és 19 évvel idősebb volt nálam, a mamám 40 éves volt, amikor én jelentkeztem 1946-ban. Négyéves voltam, mikor kitelepítettek minket Jászdózsára, aztán kitelepítettként továbbmehettünk az abaúji nagyszülőkhöz, de ugyanúgy ellenőrzés alatt voltunk. A végén Debrecenben kötöttünk ki, ott laktunk tíz évig.

I.: Mi viszonylag békés polgári életet éltünk. A családon belül Marikáékat tisztelték azért, hogy a nehézségek ellenére megmaradt a tartásuk, a gondolkodásuk. Debrecenben először pincében laktak, de amikor meglátogattam őket, akkor is csak egy egyszobás, udvarra néző épületben éltek, a vécé kinn volt a ház mögött. Az édesanyjától mégis megtanult németül, hegedült, az iskolában viszont nem beszélhetett arról, hogy ki voltak telepítve, és hogy egy kis hívő gyülekezetbe járnak, valamint nemigen lehetett gyerekeket meghívni hozzájuk a lakáskörülmények miatt. Így ismertem meg őket, és nekem ez nagyon imponált. Ahogy egymás mellett lépdeltünk, úgy éreztem, hasonló ütemben járunk, vele önmagam lehetek.

Elköteleződés

M.: – Akkoriban inkább illett formát adni a dolgoknak, például az eljegyzéssel. Amikor befejeztem a másodévet az egyetemen, össze is házasodtunk. Én 22, István 28 éves volt, végzett ember, tájékozottabb, tapasztaltabb. Manapság később döntenek az emberek, én húszéves koromban már elkötelezett voltam, kicsit ki is maradtam az egyetemi életből. A saját társaságomat nehezebben alakítottam ki, mivel az övéhez csatlakoztam.

I.: 28 évesen én már nagyon öregnek gondoltam magam.

M.: – Édesanyám már az esküvő előtt meghalt, édesapám Debrecenben maradt. István szülei a szomszéd utcában laktak, később a gyerekvigyázásban is sokat segítettek, és nem veszítettek össze bennünket. Nem voltak nagy krízisek, eléggé simán ment minden.

I.: – Anyósom, aki még megérte az eljegyzésünket, egyszer azt mondta viccesen, hogy „szocialista megőrzésre” átadja nekem a lányát, és okos tanácsokkal is ellátott. A családi háttér és a közös hit nagyon fontos volt.

Szabadságot adni a gyerekeknek

I.: – Amikor a családdal együtt az 1970-es években az én kétéves ösztöndíjam révén Németországban voltunk, sokszor nálunk vendégeskedett egy magyar szociológus barátunk, aki azt mondta, hogy korszerű elvek szerint neveljük a gyerekeket, pedig az csak ösztönös volt.

M.: – Nem tiltottunk meg nekik olyan dolgokat, amiket nem muszáj, viszont tudták, mik a kívánalmak. Később Pécsre jártak egyetemre, hét közben önállóak voltak, hétvégén hazajártak.

I.: A nagyobbik lányunk, Vera sífutó, a 2010-es vancouveri téli olimpián is részt vett, a férje is az. Zsófi lányomék a humán értelmiséget képviselik tanárként, újság­íróként és orvosként, a fiam, István pedig majdnem az én szakmámat folytatta, földrajzkutató, szakmailag is sok mindent meg tudunk beszélni. Nekünk sem és talán nekik sem volt kérdéses, a végső cél, hogy legyen egy életre szóló kapcsolatuk.

Családi és szakmai élet: segíteni a másikat

M.: – Statikusként végeztem a Műszaki Egyetemen, majd a Bányaterv tervezőirodájában dolgoztam a Széna téren, és lényegében ez volt az egyedüli munkahelyem, 67 évesen mentem nyugdíjba. Kezdetben a szakmai fejlődésem bizonyos fokig megrekedt, mivel háromévenként érkeztek a gyerekek, így sokáig kezdőnek éreztem magam, hiányzott a gyakorlat. Istvánnak voltak ambíciói, akadémiai doktor lett, részt vett a szakmai életben, emellett igyekezett a családdal is foglalkozni.

I.: – Számomra szigorú vallási alapelv volt, hogy vasárnap szakmai munkát nem végzek, az a családra van szánva. Szerettem volna professzor lenni az egyetemen, de a politikai hátterem miatt nem vettek fel oda dolgozni. A rendszerváltozás után Veszprémben vagy Debrecenben lett volna lehetőségem, de az már fél különélés lett volna, ezért erről a lehetőségről lemondtam. A ’90-es években, amikor Marikának voltak németországi munkái, akkor én maradtam itt a gyerekekkel. Nehéz volt elfogadni, és akkor ezeket a dolgokat elég indulatosan tárgyaltuk meg, viszont amikor meglátogattuk kint, az annál nagyobb öröm volt.

M.: – Már nagyobbak voltak a gyerekek, meg a nagymama is besegített, és a leghosszabb idő három hónap volt. Jól tudtam németül, ezért nem is nagyon lehetett visszautasítani, hogy kimenjek, és mind szakmailag, mind világlátásban sokat adott. A technika fejlődésével aztán megszűnt a kinti munka.

I.: – Abból indultam ki, hogy egyenrangúak vagyunk, ő is dolgozik, ugyanúgy részt kell vennem a háztartásban, de a valóságban az történt, hogy a szakmai karriert ő adta fel jobban, és a gyereknevelésben is nagyobb szerepe volt.

M.: – Nem is esett annyira nehezemre, és te jobban ragaszkodtál a szakmádhoz.

Pasaréten több mint ötven éve

I.: – Nagyon szeretjük ezt a részt, ez a mi „falunk”. A szüleim a Hidász utcában laktak, tíz házzal odébb. Ha régen kerékpárral jöttem haza, bekanyarodva a Pasaréti útra eszembe jutott, hogy beértem a falumba. És itt lakik a háromból két gyerekünk is a családjával.

Együtt, kettesben, randevú

I.: – A mai napig is megvan a gyerekek és mi közöttünk a bizalom, hasonlóan gondolkodunk. Tavaly a sok betegség közepette is angyali kedvesen támogattak. Az 50. házassági évfordulónkat elég rozzant állapotban töltöttük, épp a kórházba menetel előtti hétvégére esett. A kórházban töltött idő óta ismét nagyon élvezem, hogy itthon vagyunk kettesben. Amikor egyszer régebben szintén a Korányiban voltam, Marika bejött látogatni és elszöktünk ott, Budakeszin egy cukrászdába. Olyan érzésem volt, mintha randevúznánk.

M.: – Amióta a gyerekek házasok, egy időben minden évben elutaztunk valahová. Gyalog, hátizsákkal jártunk Törökországban, Szíriában, Iránban, Grúziában, Örményországban. Repülővel mentünk, aztán egyszerű, előre nem is foglalt szállásokon szálltunk meg.

I.: – A fiam is nagy utazó volt egyetemista korában, ő bátorított minket. Magányos turistáknak való könyvvel indultunk neki.

És ami fontos: nemrég két kolléganőmmel beszélgettem, az derült ki, hogy sok férj elég külön életet él. Ez nálunk fel sem merült, mi mindenhová együtt mentünk, és megyünk, hiszen ha valami neki fontos, legyen nekem is az. Meg fordítva. Lehet, hogy ez inkább fordítva volt...?   Zsoldos Szilvia

 

Hadszíntér vagy békesziget

A Házasság hetében, FEBRUÁR 11-én 18 órától a Marczibányi Téri Művelődési Központban (1022 Marczibányi tér 5/a) tart előadást kerületünk díszpolgára, Prof. Dr. Bagdy Emőke klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta Párkapcsolat és családi élet: hadszíntér vagy békesziget címmel. „Mindannyian boldogságra vágyó emberek vagyunk. Képzeld, emberek ezreit kérdezték már meg, mi az, ami igazán boldoggá teszi őket, mikor voltak igazán boldogok életükben. Szinte mindenki így válaszolt: meghitt pillanatok, együttlét azzal, akit szeretek, azzal, aki engem szeret.” Az előadásra a belépő 2800 Ft, elővételben 2300 Ft.

 

A Házasság hetéhez kapcsolódó II. kerületi programok

PASARÉTI REFORMÁTUS TEMPLOM: FEBRUÁR 16-án 10–16 óra között a házasság hetéhez kapcsolódóan házaspári csendesnap lesz Intimitás a házasságban címmel.

BUDASZÍVE BAPTISTA GYÜLEKEZET: FEBRUÁR 10-én 10.30-kor a Házasság hetében Monogámia monotónia nélkül, avagy randevú egy életen át – előadás a házasság életciklusáról, az egyes életszakaszainkban jellemzően előforduló örömökről és kihívásokról.

ORSZÁGÚTI FERENCES TEMPLOM: FEBRUÁR 13-án 19 órakor a Házasság hete és Szent Valentin, a szerelmesek védőszentje ünnepe kapcsán várják a szerelmespárokat, jegyeseket és házaspárokat szentmisére, közös imádságra. FEBRUÁR 14-én 19.30-kor a Házasság hete alkalmából a Házas esték sorozat keretében Lothringer Éva SSS előadása Otthon lenni, otthonná lenni – avagy miként árulkodik lakásunk a családi kapcsolatainkról? És mi változna meg közöttünk, ha egy széket arrébb tennénk? címmel.