Életmód
Betűméret növeléseBetűméret csökkentéseNyomtatás

A gyerek az egy csoda!

2018. szeptember 26.

A máriaremetei szentmisét megelőzően Böjte Csaba interjút adott lapunknak.

 

Beszélgettünk a jubileumi ünnepségsorozat önbizalom-növelő erejéről, mesélt pályája kezdetéről és elárulta azt is, miért érnek meg minden fáradságot a gyerekek.

– Én még ennyi gyerekkel nemhogy Budapesten, máshol sem voltam soha. 83 házunk van, körülbelül negyvenből jött el velünk félezer gyerek. Az isteni gondviselésben és a jó emberekben nagyon kellett hinnünk, és sikerült. Óriási élmény mind nekik, mind nekem. Sokan nem jártak még másik országban. Nemzeti és vallási identitásuk megőrzését is segíti ez az utazás. Nagyon hálás vagyok a fogadócsaládoknak, akik vendégül látták őket, és persze mindazoknak, akik segítettek abban, hogy ez a három nap ilyen kerek legyen.

Miért tartotta fontosnak, hogy Budapesten ünnepeljenek?

Trianon kicsit megvágta ennek a népnek a szövetét, a hajszálereket újra össze kellene kötni, hogy az emberek barátkozzanak, csodálkozzanak rá a mi vidékünkre is, és lássák meg, mondjuk azt, hogy a gyimesi gyerekek milyen aranyosak. Az ottani emberek meg csodálják meg Magyarország fővárosát, hogy „jé, mekkora!” Itt is, ott is vannak nagyszerű emberek. Ezért is ragaszkodtam ahhoz, hogy ne egy panzióban legyünk elszállásolva, hanem családok vigyék haza a gyerekeket. Volt, aki két-három gyereket is fogadott, és amikor találkoztunk, újságolta, hogy milyen kedvesek voltak. Ilyenkor címeket cserélnek.

A kezdet kezdetén a miséjén kéregető kicsiket karolta fel, enni adott nekik, 1993-ban szervezte az első tábort. Majd amikor egy kislány sírva tudakolta, hogy nem lehetne-e egész évig tartó tábort szervezni, akkor belevágott. Idén több mint 80 településen 2100 gyerek kezdte a tanévet. Sejtette, hogy ez lesz belőle?

Gyakran mondom a kollégáknak és a gyerekeknek is, hogy biztosítsunk tág teret az isteni gondviselésnek. Annak idején sokat síeltem a Hargitán; amikor az ember jön le a pályán, akkor mindig csak a következő másodpercre figyel. Nem lehet ezt matematikával leírni, a helyzet hozza a megoldásokat. Huszonöt éve a kommunizmus és a szegénység állt a gondok hátterében, most úgy érzem, sokszor a fejekben van a baj. A papok feladata fényt gyújtani, hogy a fiatalok és a felnőttek is világosabban lássanak.

Internetes honlapokon is sokan követik a tanításait…

Nem szociális munkásnak, hanem pedagógusnak érzem magam. Úgy gondolom, meg kell tanítani mindenkit úszni, autót vezetni és a tízparancsolatra, a szeretet parancsára is. Jézus varázsvesszőt adott mindannyiunk kezébe. Az életünk mennyországgá válhat, ha nem térünk le a szeretet útjáról! Ha türelmesek és jóságosak vagyunk egymáshoz, akkor a saját házunkban, a nappalinkban is megtaláljuk majd az elveszett paradicsomot. Nem kell messzire menni. El kell kezdeni szeretni, és mást is a békére biztatni.

Ha valaki segítené az alapítvány munkáját, hol kezdje?

Nagyon hálás vagyok a személyes kapcsolatokért. Hoztunk rengeteg naptárat, benne házaink vezetőinek elérhetőségével. Arra biztatunk mindenkit, hogy jöjjön el, kopogtasson be, vagy csak írjon e-mailt, a házvezetők örömmel válaszolnak majd neki. Ha csak engem keresnek, az lassítja a folyamatot.

A házak fenntartása nagyon sokba kerül. De az elején is azt mondtam, ha egymillió ember ad száz forintot egy évben, az már százmillió forint. Kevéssel is lehet segíteni! Sok kicsi vízcsepp óriási hajókat hordoz a hátán, a Szent Ferenc Alapítvány is egy ilyen nagy hajó, amelyet ezek az apró cseppek tartanak fenn.

Miért éri meg a rengeteg fáradság és munka?

Ha egy asztalos elkészít egy bútort, az nagy valószínűséggel húsz év múlva is úgy marad. A gyerek egy különleges anyag. Mi neveljük, alakítjuk, de úgy vagyunk vele, mint a kútásó a vízzel. Magától fakad fel benne a kincs, mi meg csak csodálkozunk, és a víz bizony a kútásó szomját is oltja. A gyerek az egy csoda!

Milyen érzésekkel indul haza holnap?

Fontos volt a közös ünneplés. Sok olyan gyerek lakik nálunk, akin keresztülléptek, aki az utcán koldult, bajba került a bőrszíne miatt. Most majd el tudom mondani nekik, hogy lám, Magyarország legnagyobb művészei értékesnek tekintették őket, Pintér Béla odatérdelt melléjük, Oláh Ibolya együtt énekelt velük. Ha nekik sikerült, neked is sikerülhet! Biztos, hogy ez az út önbizalmat adott nekik, és talán majd nagyobb lendülettel állnak neki annak a fránya szorzótáblának, amit Erdélyben is pont olyan nehéz megtanulni, mint Magyarországon.

Novák Zsófi Aliz