Kedves Szomszéd
Betűméret növeléseBetűméret csökkentéseNyomtatás

Már gyerekkoromban művészettörténésznek készültem

2017. december 15.

Passuth Krisztina művészettörténészt nemrég tüntették ki Moholy-Nagy-díjjal, ennek apropóján találkoztunk II. kerületi otthonában. Franciaországban a Pompidou központban dolgozott, Párizs Város Modern Múzeumában könyvtárat hozott létre. Mesélt kiállításairól és híres művészbarátairól is. A mai napig tanít, ír és kiállítást rendez.

Édesapja, Passuth László történeti és művészeti könyveket is írt. Miatta választotta a művészettörténészi pályát?

Igen, noha engem mindig is a művészettörténet más szelete érdekelt, mint őt. Édesapám elsősorban a régebbi korok művészetét kutatta, én pedig a huszadik századi képzőművészetet. Hamar beleszerettem ebbe a világba. Gyerekkoromban vasárnap délelőttönként a Szépművészeti Múzeumban nézelődtünk apámmal, ameddig édesanyám főzött. Nem volt belépő, sok család járt oda. Kamaszként minden ellen lázadtam, de a művészet ellen soha. Nemrég előkerült egy napló, amit 15 évesen írtam. Legnagyobb meglepetésemre azt olvastam benne: „Művészettörténész szeretnék lenni, de ez nyilván nem fog sikerülni, mert úgysem vesznek fel az egyetemre”.

Így történt?

Első alkalommal, 1955-ben politikai okokból utasítottak el, édesapám könyvei hét éven át be voltak tiltva. Dolgoztam egy évet, hogy ajánlást szerezzek. Az Országos Széchényi Könyvtár könyvkötőműhelyébe kerültem gyakornokfélének. Nem szerettem, viszont kaptam egy ajánlólevelet könyvtár szakra, és 1956-ban fel is vettek. Kitört a forradalom, később nyitott ki az egyetem. A szakomért különösebben nem lelkesedtem. Nemsokára megalakult a művészettörténet tanszék és egy formális vizsga után átvettek.

Voltak meghatározó mesterei?

Például Vayer Lajos professzor, aki reneszánszspecialista volt, kitűnő szakember. Bár modern művészetet nem tanulhattam az egyetemen, megbecsültem, hogy minden időmet tanulással tölthettem, hála a szüleimnek. Sok évfolyamtársam kényszerből „lottózott”, hogy pénzt keressen. Na, nem játszottak, hanem nekik kellett éjszakánként összeszámolni a szelvényeket. 1961-ben öten végeztünk a szakon. Az utolsó évben a Nyolcak csoport történetét dolgoztam fel, és ezután az egész pályámat nagyrészt meghatározta a tízes évek magyar avantgárdja.

Mi fogta meg a huszadik században?

Mindig az érdekelt, ami újat keresett, kísérletezett és a korábbiakhoz képest változást akart, illetve a különböző kapcsolatrendszerek. Meg vagyok győződve róla, hogy nem érdemes úgy magyar művészettel foglalkozni, hogy az ember ne próbálja azt nemzetközi kontextusba helyezni. Persze kivételek lehetnek, mondjuk a zseniális tehetségű Balázs János festő, aki egy kis faluban élt és sose dugta ki az orrát, de ez nagyon ritka.

Az egyetem után el tudott helyezkedni?

Felvettek a Művészettörténeti Dokumentációs Központba, ahol régi magyar térképekkel foglalkoztam. Nem épp a specialitásom, de örültem, hogy beírták a személyi igazolványomba. Akkoriban sok razziát tartottak, a fiatalabb lányokat azonnal elvitték a presszóból, ha nem szerepelt semmi a papírjaikban. Egy véletlen folytán a Nemzeti Galériába kerültem, helyettesíthettem valakit, később pedig állást ajánlottak a nyilvántartási osztályon. Magángyűjteményeket, védett képeket kellett ellenőriznünk.

Nem lehetett hálás feladat...

Sokan nagy utálattal fogadtak minket. Megismertem viszont a hazai műgyűjteményeket, sok kincset láttam. Egyszer egy nagyon gazdag családnál jártunk, védett Koszta-képek voltak a tulajdonukban. Más csodákat is őriztek, Toulouse-Lautrec-plakátok díszítették a falat, a szekretereken pedig XVII. századi augsburgi kelyhek és ékszerek álltak. Óvatlanul megdicsértem a plakátokat, megrémültek, hogy be fogom jelenteni őket, ezért rávágták, hogy mind hamis. Az is kínos helyzet volt, amikor az ellenőrzésen barátságból megmutattak elrejtett műveket azzal, hogy tartsam titokban. Szerencsére ez nem okozott problémát.

Kiállításrendezéskor nagy előny lehet, ha tudja, hol található egy-egy remekmű.

A magángyűjtők nem feltétlenül akarták kiállítani a képeiket. Viszont, amikor 1965-ben kiállítást rendeztem a Nyolcakból, sokan kerestek fel igazi kuriózumokkal. Egyébként nem volt egyszerű megrendezni. A Magyar Nemzeti Galéria nem akarta befogadni, a székesfehérvári múzeum annál inkább. Amikor képeket gyűjtöttem hozzá, elkerültem egy idős műkritikushoz, Hevesy Ivánhoz. Nyomorúságos körülmények között lakott egy kicsi szobában, ami régi szekrényekkel volt tele. Az egyik mögül előhúzott egy nagy Uitz Béla-képet – róla festette – és még másik két értékes alkotást. Mondtam, hogy kellenek a kiállításra. Annyit válaszolt, vihetem. Ma ez elképzelhetetlen lenne és nem is vállalkoznék rá.

Hogy szállította el?

Este volt, hónom alá csaptam őket, felszálltam a 11-es buszra és hazahoztam. Nem fogtam fel, hogy ha valaki elvenné tőlem, az borzasztó veszteség lenne. Ma, ha valaki elvisz egy képet, először is ír egy átvételi elismervényt, ez, hogy úgy mondjam a „jó napot!”.

Más különleges kiállítást is rendezett akkoriban?

Egy évvel később, 1966 nyarán szerveztem egy Vajda Lajos-kiállítást. Politikai botrány lett belőle. A kiállítás a Ferenczy Múzeumban nyílt meg, az épület egy kis térre néz, ami a megnyitón megtelt emberekkel, sok autó is odaállt. Eljött a kiállításra az izraeli nagykövet. Mindez éppen a hatnapos háború előtt történt – ami 1967. június 5-én vette kezdetét Izrael és arab államok között –, a követet nem sokkal később utasították ki. Beidéztek és őrületesen letoltak.

Mivel vádolták?

Azt mondták Vajda kései műveire, hogy „ezek a nagy fekete gubancok a népi demokráciánk ellen irányulnak”. Vajda 1941-ben munkaszolgálatos volt, nem is dolgozott már, abban az évben halt meg. Azt kérdezték, honnan lehetett ezt tudni. Mondtam, hogy ki van írva az ajtóra. Szerintük az nem látszott eléggé. Bezárták. Elmentem Aczél Györgyhöz (a Kádár-korszakban a kulturális élet irányítója). Nem ismertem, de a telefonkönyvben szerepelt a telefonszáma. A hivatalába hívatott. Látszólag nem értette, mit akarok, azt mondta, semmi köze Vajdához. Mondtam, hogy ha vele nem is volt igazán jóban, de a legjobb barátjával, Bálint Endrével igen, ugyanabban a zsidó árvaházban nőttek fel. Azzal zárult a beszélgetés, hogy a kiállítás nem rá tartozik, de három nap után mégis kinyitották.

Nagy merészség volt felkeresni.

Bárki megtehette, de sokan lusták voltak küzdeni. Később is kerültem nehéz helyzetbe, amikor már a Szépművészeti Múzeumban dolgoztam. Azt a feladatot kaptam, hogy a külföldre szakadt, emigráns művészek munkáiból rendezzek kiállítást. Életemben ekkora munkám nem volt, és nem is vágynék rá még egyszer. Itthon többnyire „doboz kiállítások” voltak, készen kaptuk az anyagot. Úgy kellett gyűjtenem, hogy se internet, se mobil nem segített. Festőket kérdeztem meg, milyen franciaországi magyar művészeket ismernek. Sikerült egy meghalt művésznek is levelet írnom, nagyon kínos volt. De aztán sorra jelentkeztek a festők, sokan a maguk költségén küldték el művüket a Szépművészetibe. Már kezdett összeállni a kiállítás anyaga, amikor behívattak a minisztériumba, mert feljelentettek a magyar művészek.

Miért orroltak meg önre?

Képtelenségnek tartották, hogy olyan művészeket is ki akarok állítani, akik ’56-os disszidensek, és bántotta őket, hogy azoknak szabad absztraktot festeni, nekik meg nem. Botrány lett, le akarták fújni az egészet. Mérges lettem, mert sokat dolgoztam vele.

Hogyan mentette meg?

Több helyen is próbálkoztam, de süket fülekre találtam, a munkahelyem például azt mondták, örüljek neki, hogy egy munkával kevesebb. 1970-ben, életemben másodszor és utoljára, felhívtam Aczélt. Jóváhagyta, hogy megrendezzem a kiállítást, csak nem a Szépművészetiben, hanem a Műcsarnokban, aminek akkor sokkal kisebb volt a presztízse. Örültem, mert a Műcsarnoknak annyira logikus és tiszta a felépítése, a három hajó és az apszis, hogy szerintem ma is az egyik legjobb kiállítótér.

Mi lett a disszidensekkel?

Mielőtt elindultam volna, kaptam egy telefont. A korszakra jellemzően a fontos döntések telefonon hangzottak el, hogy ne maradjon írásos nyomuk. Közölték, azoknak a művét nem hozhatom haza, akik ’56-ban vagy azután disszidáltak.

Sokáig Franciaországban élt. Hogy került oda?

1977-ben utaztam ki. A Centre Pompidou modern művészeti központot egy évvel korábban nyitották meg, és egy nagy nemzetközi kiállítást terveztek. Először a Párizs–Berlin, majd a Párizs–Moszkva tárlat rendezésében vettem részt. A legforróbb területre kerültem, fantasztikus tapasztalat volt. A kiállítás német főrendezője ismerte Magyarországot, utána is támogatott, cikket írtam, filmet készítettem. Minimális pénzt kerestem, de a legjobb helyen voltam. Millió érdekes emberrel ismerkedtem meg és azt kell mondanom, hogy nem igaz az az előítélet, hogy a franciák kellemetlenek, velem segítőkészek voltak.

Elfogadták a kelet-európai diplomáját?

Á, dehogy. Elmentem az egyetemre a kisdoktorimmal, úgy dobtak ki, hogy a lábam sem érte a földet. Azt mondták, maximum egy érettséginek felel meg. A kollégák javasolták, hogy kérjem egy francia professzor támogatását és csináljam meg az úgynevezett államdoktorátust. Akit ajánlottak, Jean Laude az egyik legjobb szakember volt. Sikerült, pedig nagyon nehéz volt, és akkor már Párizs Város Modern Múzeumában dolgoztam. Ott a semmiből hoztam létre egy könyvtárat. Később kiállításokat rendezhettem és könyvem is jelent meg. Végül azért jöttem haza, mert érdekelt, ami itthon a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján történt. Ezenkívül nem jöttem ki a főnökömmel.

Budapestre jött haza?

Ide, a II. kerületbe, mindig ez volt az otthonom. Szeretem. A kerület varázsa a természettel való kapcsolatából fakad. Csoda, hogy a város közepéből pár perc alatt az erdőben találhatja magát az ember. Kedvencem a Gül Baba utca, örülök, hogy felújítják. A Bolyai utca platánsorát mindig szerettem, ahogy a Lövőház utcát is. Örülnék, ha a Keleti Károly utca és más utcák is sétálóutcává alakulnának. Nagyon szeretem a Vízivárosi Galériát és jónak tartanám, ha sokkal több barátságos, kávézós galériánk lenne.

Hogyan alakult itthon az élete?

Szerencsém volt, mert új pályára találtam. Bár két tanári diplomám is volt, addig nem tanítottam. Amikor megjöttem, meghirdettek egy állást a Művészettörténeti Intézetben.Jelentkeztem, és felvettek tanszékvezetőnek. Tizenkét évig csináltam, és annyira megszerettem, hogy bár elmúltam nyolcvan, a mai napig szemináriumokat tartok.

Mit szeret benne?

Okos tanítványaim vannak, sokakkal baráti kapcsolat alakult ki. Úgy érzem, eltűnik a korkülönbség, amikor beszélgetünk. Most épp az egyik tanítványom tízkilós könyvét olvasom, meg fogom nekik mondani, hogy ezt hagyják abba, kisebb méretben kell gondolkodni, nem normális, hogy ne lehessen egy könyvet felemelni.

Neves művészeket ismert. Mesélne róluk?

Bálint Endrétől édesapám vett képet, így támogattuk, miután hazajött az emigrációból. Ország Lilivel nagyon jóban voltam. A bábszínházban dolgozott, ahol gimnazistaként én is megfordultam, mert édesanyám bábokat varrt ott. Bródy Verát szintén onnan ismertem, ő tervezte Misi Mókus bábját és Anna Mark is ott dolgozott, mai napig barátok vagyunk.

Mivel foglalkozik most?

Találtam magamnak egy szobrásznak induló műgyűjtőt, Brummer Józsefet, aki Zomboron született 1883-ban. Gyerekkorában kétszer megbuktatták, ehhez képest később Rodintől tanult, és úgy halt meg, hogy a New York-i Metropolitan Múzeum saját halottjának tekintette. Gyűjtőként felfedezte a törzsi művészet szépségét. Emellett a Szentendrei Múzeumban éppen egy Vajda-kiállítást készítünk elő. Nagy örömmel csinálom. Nem hiszem, hogy megváltom a világot, sőt azt sem hiszem, hogy a művészettörténettel meg lehetne váltani. Biztosan vannak ennél százszorta fontosabb dolgok is az életben, de engem ez érdekel.

Novák Zsófi Aliz