Kedves Szomszéd
Betűméret növeléseBetűméret csökkentéseNyomtatás

A színház mindig csodálatos

2018. április 3.

 Évtizedeken át a Madách Színház társulatának tagja volt, tíz éve pedig a szombathelyi Weöres Sándor Színház színpadán láthatja a közönség Kiss Marit. A Jászai Mari-díjas színművész Máriaremetén él férjével.

 Rendszeresen fut, többek között a Nagyréten, amit szíve szerint kerítéssel védene. Elárulta azt is, hogy a nézők szeretetét nagyra értékeli, és olykor meglepő gesztussal viszonozza.

– Gyönyörű helyen, Máriaremetén élünk. Amikor lassan három évtizede ideköltöztünk, akkor még az Ábránd utcán szánkóztak a gyerekek. A közeli Nagyréten, ami valaha a belvárosi emberek pihenőhelye volt, állt egy ringlispíl. Annak idején mi finanszíroztuk, hogy az utcánkban lefektessék a telefonvezetéket, sokáig kellett várni a gázra és a csatornázásra is, igazi külvárosi terület volt. Sokat változott azóta, de a fák szerencsére maradtak. Vidéki lány vagyok – Bükkaranyoson születtem –, mindig szükségem volt a falevélre. Most is egy erdei futásból érkeztem ide.

Rendszeresen edz?

Hetente háromszor mindenképpen. Hétfőnként felsétálunk a férjemmel a hegy tetejére Máriaremetén és onnan meg sem állunk Budakesziig. Meredek az út, télen jeges a talaj, de megéri, mert lenyűgözően gyönyörű a táj. Egyszer a lányunkkal mentünk és eltévedtünk, Nagykovácsi helyett Telkinél kötöttünk ki, így egy ötórás túra kerekedett belőle. Ma már Annának lassúak vagyunk, ő sokkal intenzívebben fut. Pedig gimnazista korában nagyon neheztelt a hétvégi futásokért. Mégis ragaszkodtam hozzá, mert hiszek benne, hogy az erdő és a futás lelkileg is épít, kimosódnak a rossz gondolatok.

Bódy Gábor Psyché című filmjében lóháton láthatta a közönség. A mai napig lovagol?

Mióta négylábú családtagjaink „elhagytak” bennünket, azóta nem. Férjem országos díjugrató bajnok volt, sokat tanultam tőle. Annyira tudok lovagolni, hogy már tudom, mennyire nem tudok. Rendszeresen kirándulok viszont, az erdei utakon helyes fiatalokkal szoktam találkozni. Miattuk is dühös vagyok azokra, akik nem tisztelik a természetet. Azt hiszem, a szemetelők lelke tele van bosszúval. Milyen ember az, aki kiszerelt ablakokat, több száz gumikereket hord a fák közé? Ha tehetném, a Nagyrétet is körbekeríttetném és parkőrrel őriztetném.

Legutóbb a Marczibányi Téri Művelődési Központban lépett fel. Hogy fogadta a „hazai” közönség?

Nagy-nagy szeretettel, és aztán a kolozsvári is. Öröm, hogy bekerülhettem az Így szerettek ők csapatába. Szívesen játszom kisebb társulatokkal, a fővárosi közönség a Gólem Színház Anyám mondta című darabjában láthat még. Nézőként is érdekelnek a kisebb, alternatív társulatok, szeretem a Jurányi, a Stúdió K, és a MU Színház produkcióit is. Több figyelmet érdemelnének, mint amennyit kapnak, nagy alázattal dolgoznak, de ugyanezt gondolom a vidéki társulatokról.

Tíz éve a Weöres Sándor Színházban játszik. Milyen az ottani élete?

Jól érzem ott magam. Vonattal szoktam Szombathelyre utazni, a Kelenföldi pályaudvarról indulok. Egyszer japán turistákkal beszélgettem, akik azt hitték, hogy a pályaudvar épülete, amit látnak, filmdíszlet. Szombathelyen minden elérhető távolságban van, emberléptékű kisváros.

Harminc éven át a Madách Színház társulatának tagja volt. Nem hiányzik?

Azok a kollégáim hiányoznak, akikkel fiatalkoromban együtt játszottunk. De emberileg és szakmailag is sokat köszönhetek a Weö­res Sándor Színháznak. Itt játszhatok nagy klasszikusokat, és rengeteg kiváló rendezőt is megismertem. Most Zsótér Sándor rendez, de élmény volt Jeles Andrással, Alföldi Róberttel, Mohácsi Jánossal, Valló Péterrel, Béres Attilával és Réthly Attilával is együttdolgozni. Rengeteg tehetséges színész játszik vidéken, jó lenne, ha ők is annyi figyelmet kapnának, mint a fővárosiak. Na, de a férjem szokta mondani, ne hordozzam a világ sorsát a vállamon.

Milyen az ottani közönség?

Túlzás nélkül mondhatom, hogy fantasztikus. Hadd említsek egy példát. A Hosszú út az éjszakába egy tragikus családtörténet, nehéz darab. Amikor először jöttek ipari tanulók és gimnazisták, nagyon szorongtam, leköti-e majd őket. Elképesztően figyeltek. Annyira meglepődtem és megörültem ennek, hogy kinyomoztam, honnan érkeztek. Levelet írtam két iskolaigazgatónak, bevallottam, hogy nem erre számítottam és őszintén meghatott, hogy ilyen érdeklődő és udvarias diákjaik vannak, és azt gondolom, hogy varázslatosan foglalkoznak a gyerekekkel.

Melyik szerepére a legbüszkébb?

Elkényeztetett a pályám, nehéz lenne egyet választani. Fiatalon sok filmben játszottam. Nem mindig azt értékelem sikernek, amit a közönség. Számomra nagyon emlékezetes például az a Fukazava Hicsiró Zarándokénekéből készült előadás, amit Jeles András rendezett, és a nemrég elhunyt Melis László írt hozzá csodálatos zenét. Az öregedő Rin anyóról szól, akitől – az ősi japán szokások szerint – elvárják az önként vállalt halált. Óriási volt az előadásban létezni, annak ellenére, hogy elképesztően nehéz pillanatokat éltem át. Megtaláltam magamban az utat és az eszközöket, hogy meg tudjam mutatni ezt a különleges embert, és ez számomra szakmai siker volt. A közönséget viszont megosztotta. Volt, aki azt mondta, nem jön többet színházba, és olyan is, aki háromszor nézte meg.

Nem tagadom, boldogsággal tölt el, amikor az utcán odajönnek hozzám, megölelnek és megkérdezik, hol láthatnak. És büszke vagyok rá, hogy voltak, akik elutaztak értem Szombathelyig és megnéztek. A színház egy közös varázslat, van, hogy fájdalmas, de mindig csodálatos.

Novák Zsófi Aliz