Kedves Szomszéd
Betűméret növeléseBetűméret csökkentéseNyomtatás

Majdnem optimista vagyok az irodalom jövőjét illetően

2017. november 20.

Juhász Ferenc nappalijában családtagjaival készített interjú után rövid időn belül újabb életre szóló élményben lehetett részem, mert nemrég Lator László költő Kupeczky utcai otthonában jártam. A költő, aki már gyerekként verset írt, a napokban ünnepelte 90. születésnapját. 

Az Európa Könyvkiadó főszerkesztője volt, nagyszerű pedagógus. Egy időben Kormos István, Weöres Sándor és Illyés Gyula járt náluk, mostanság egykori tanítványai a szívbéli barátai.

– A születésnapomra hazajöttek az unokáim, István a dédunokámmal Münchenből, Anna unokám Szarajevóból, ott dolgozik most. Európa könyvkiadós barátaimmal minden szerdán találkozunk egy étteremben és beszélgetünk. Nem szeretek nagy társasággal ünnepelni, de azokkal, akik közel állnak hozzám, szívesen. A héten köszöntöttek volt tanítványaim, Tóth Krisztina, Szabó T. Anna, Imre Flóra és sokan mások.

A hetvenes évektől kezdve mintegy két évtizeden át tartott műfordítási szemináriumot. Nagyon ritka, hogy egy egész osztály és a tanára szoros kapcsolatban maradjon. Mi a titkuk?

Szerettem tanítani, mindenkivel személyes kapcsolatot ápoltam. Közvetlenül és szabadon beszélgettünk, nem volt óraszaga. Műfordító szemináriumként indult, de stílusgyakorlat lett belőle, ahogy Négyesy László módszerét követtem.

Fotók: Soós Dániel 

Hogyan lett tanár?

Eötvös Collegista voltam, de a sors úgy hozta, hogy kizártak, és Körmendre kerültem tanárnak. Számomra is váratlan volt, de felfedeztem magamban a pedagógus ösztönt, és egyszer csak kedvem telt abban, hogy tanítsak. Később az Európa Könyvkiadónál kaptam állást. Itt sok fiatal műfordító, kezdő költő kért tőlem tanácsot, megbeszéltem velük a munkáikat. Híre ment, és a világirodalmi tanszékén megkértek, hogy az egyetemen is csináljak valami hasonlót. 

Mondana egy latoros feladatot, amit a diákjainak adott?

Sokszor rögtönöztem. Volt olyan, hogy út közben vettem egy Esti Hírlapot és felolvastam belőle az időjárás-jelentést. Aztán arra kértem a hallgatókat, írjanak róla kötött formában verset. Ennek nyoma is van, egyikük olyan jót írt, hogy belevette a verseskötetébe. 

Nagy dolog, hogy sokan a pályán maradtak... 

Hozzám eleve írói-költői becsvággyal jöttek. Megkerestem, kiben milyen fajta tehetség van, és annak kiteljesedéséhez adtam feladatot. A szemináriumi módszeremből Ferencz Győző, volt hallgatóm, most tanszékvezető professzor írt egy egyetemi segédkönyvet. Nagy elismerés.

Mi a titka fizikai és szellemi állapotának?

Az egyik titok nyilván a felmenőktől örökölt génekben van, de a történelem nem erre predesztinált. A második világháborúban kamaszként a breszt-litovszki fogolytáborba kerültem, a gondviselés különös kegyelme volt, hogy hazaengedtek. Ezután szöktem Magyarországra, akkor már a határon lőttek az emberekre. Makóra kerültem, abba az iskolába jártam, ahol József Attila is tanult. 

Novellapályázat zsűrizése Czigány Györggyel és Jókai Annával

Fiatalon sokat kirándult, és mai napig mindennap sétál. 

Gimnazista koromban a szertornacsapat tagja voltam, versenyeztünk is. A hajlandóságot a tornára megőriztem, sokáig intenzíven atletizáltam, a barátaim körében híres voltam arról, hogy reggel hatvan fekvőtámasszal kezdem a napot.

Már gyerekkorában jelentek meg versei, és a mai napig azzal foglalkozik, ami a hobbija. Kevesen mondhatják el magukról…

Ez így van, de nem volt mindig harmonikus a pályám. Hosszú ideig dolgoztam úgynevezett négerként, más költők nevén fordítottam. Sok más pályatársammal együtt hallgatásra kényszerültem. A nyomda igazgatója, mielőtt betiltották az Őserdő című kötetemet, csinált nekem tizenöt kefelevonatot (csak az egyik oldalon van szöveg – a szerk.). Megmutatom érdekességképpen. Adtam ilyet Weöres Sándornak is, a csöngei emlékházban ki van állítva. 

Mutatna még olyan könyvet, ami fontos a számára?

Mindet biztosan nem fogom tudni elővenni, de keresek olyat, ami dedikált. Bárhova nyúlok, mindenünnen előjön valami. Itt van például Jékely Zoltán, nagy költőnek tartom, ő ezt írta: „Végtelen kedves barátomnak ritkuló látogatásaim mögött sűrűsödő szeretettel”. Büszke vagyok rá, hogy Illyés Gyula elküldte nekem dedikálva a könyveit.

Hogy ír verset?

Mindig másképp, van, hogy a teraszon, van, hogy ezen, vagy azon az asztalon. Soha nem volt kötött rendje. Fejben, jöttömben-jártamban-keltemben is írtam. A versírás hosszú és bonyolult dolog. Nemcsak velem, de a filozofikus költőnek nevezett Nemes Nagy Ágnessel is sokszor előfordult, hogy egy sor, egy motívum eszünkbe jutott, és fogalmunk sem volt, mi lesz a folytatás. Megrendelésre is írtam. Nem látok értékbeli különbséget abban, hogy az úgynevezett ösztön indít el egy verset, vagy pedig az, hogy meg akarom csinálni. Mindig leírom papírra, amit valami előhoz belőlem, ez a nyersanyag, majd elkezdem a fegyelmezett értelem beavatkozásával rendbe tenni. Ez az én versíró felfogásom.

Jó pár verses-, legutóbb esszékötete jelent meg. Boldog azzal, amit elért?

Nem használnám ezt a szót, de elégedett vagyok. Úgy érzem, ami lehetőségként bennem volt, azt megcsináltam. Nem írtam sok verset, az elhallgattatás és a versírási módszerem miatt se. Sokszólamú költészetet szerettem volna teremteni, amelyik mindig valami lényegeset akar megfogalmazni. 

Milyen kapcsolatban áll a költészete és a II. kerület?

Versemben is megjelent. Elemien viszont a szülőfalumban, a kárpátaljai Tiszasásváron lévő kert tapasztalatai hatottak. A költészet legfontosabb hajtóanyaga általában a gyerekkor. Az az iránti nosztalgiának is köszönhető az őrségi házam, ahol sokat pihenek. Ha kiülök a verandára, se jobbra, se balra nem látok más házat, olyan tömegével zúdul rám a zöld, mint gyerekkoromban. 

Mikor járt először Budán?

Amikor Weöres Sándorékat meglátogattam. Később, 1962-ben egy lakáscserével kerültem a Kupeczky utcába. Harmincöt éves korom óta itt élek, és még mindig van egy kis természet körülöttem. Amikor ideköltöztem, földutak kanyarogtak, vadabb világ volt, autó csak mutatóban fordult elő. 

Kik jártak ebben a szobában?

Sokan, nagy bulik voltak, táncoltunk is. Sárközi Márta is megfordult itt. Amikor Budapestre visszajöttem, befogadott a szoba-konyhás házába. Hozzá járt a Válasz hajdani csapata – a lapot ’49-ben szüntették meg –, egy szabad szellemű társaság. Ott ismerkedtem meg Szabó Lőrinccel, Sinka Istvánnal, kamaszkorom egyik bálványával, és Bibó Istvánnal is. Nálunk Kormos Pista lakott, miután hazaköltözött Párizsból. Feleségem, Pór Judit mindig narancsot készített az ágyára. Jékely Zoltán minden héten meglátogatott. De komolyabban csak a Lengyel Balázs–Nemes Nagy Ágnes házaspár Kék Golyó utcai lakásában beszéltünk irodalomról. Ott olvastam Szabó Magda Freskó című első regényét kéziratban, akkor még úgy tűnt, nem fog megjelenni. 

Hogy látja a könyv és az irodalom jövőjét?

A számítógép nem kedvez nekik, egy gyerek ma azzal kezdi a napját, hogy felmegy az internetre. Az olvasás nem igazán időszerű. De most is sok olyan fiatal van, akinek jólesik levenni a polcról a könyvet. Weöres Sándor ezt úgy magyarázta, hogy az emberben az ősembertől kezdve benne van egy olyan ösztön, hogy versbe beletenni valamit, ami „bájolónak”, varázsigének jó. Folyton idézem azt az értelmetlen szöveget, amit még egy falubeli púpos parasztgyerek mondott: „Hid is lig is, lóg is, kecskepezerántus, a rák csúszik-mászik, a béka bóklászik!” Nyolcéves koromban hallottam, és azóta is emlékszem rá. Az embernek van valami hajlama az ilyenfajta bűvölő-versekre. Azt remélem, ez nem fog kiveszni hosszú ideig. Amikor a kiadónál dolgoztam, jöttek hozzánk franciák, olaszok, németek, és elámultak rajta, hogy a villamoson minden második embernek a kezében könyv volt. Ez a hagyomány megmaradt, igaz, ma már az e-bookon olvasnak többen. Összességében mérsékelten derűlátó, majdnem optimista vagyok az irodalom és a költészet jövőjét illetően. 

NOVÁK ZSÓFI ALIZ